Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-05-19 / 21. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 211 mennyi ünnepi ornátusban várják a nap hősét: az utcán pedig, vígan lobogó zászlók alatt, az egyetem scholárisai, bursák szerint csoportosáivá, tarka vegyületben várják a kedvelt mestert. De a ki legőszintébben, legepedőbben várja, az Giovanni d

1 Andreának, az agg jogtudósnak s a város és egyetem szemefényének két \ leánya: Bettina és Novella. A két leány a képzelhető legnagyobb ellentét: csak egyben egyeznek — a szerelemben. Ámde e szerelem is milyen más a két leány szívében ! Bettina maga a közvetlenség, az üde, a naiv természetesség. Kitűnő gyermek, ki agg atyját szinte anyai gonddal ápolja; — hűséges, őszinte nővér, ki büszkén tekint fel nővérére s mellette boldog a maga jelentéktelenségében ; —jó gazdasszony, áldott, elégedett kedély, csakhogy a házi körön túl egyáltalán nem ér a tekintete. Egyszóval amolyan tűzhely-tücske, a ki bájos szépségével, házias erényeivel, odaadó kedélyével boldogsága lesz egy közepes férjnek; de arra, hogy egy magasan járó férfileiket megértsen, képtelen. Szerelme Sangiorgio iránt a leányszívnek ösztönszerű fellángolása a férfi iránt, kiről titkon álmodozik, de kire komolyan gondolni sem mer, mert oly magasban látja ezt maga fölött. Tán nem is szerelem az igazán, tán csak a vér álmodozása, a felserdült hajadon ábrándozása, a kinek benső természete ösztönszerűleg jelenti meg jövő hivatását. Novella — oh az egészen más anyagból van gyúrva. Már neve is mintegy symbolumszerűen sejteti lényegét. Az napon született, a melyen atyja Novella c. jogtudományi híres könyvét épen befejezte. (Megjegyzem, hogy G. d' Andrea történetileg tényleg szerepel, s hogy e könyve is történeti valóság) s e felett való örömében leányát is a Novella névre kereszteltette. így lettek a tudós könyve és lánya —- mintegy egymás folytatásai, hogy később örök elválaszthatlan egységbe forrjanak. Novella minden izében a renaissance nője. Erős egyéniség, csupa energia és akarat. Rajong a tudományért s ha tudós könyvei mellé telepszik, nem létezik számára se apa, se nővér, se világ. Csak egyetlen lény — s ez Sangiorgio. Ezt látja a betűk között is; ennek lelkével társalog, a midőn a könyvekbe elmerül. Sangiorgio volt a tudományokban Novella mentora, ő vezette be ezt azoknak titkos szentélyébe, miközben a leány az ifjú férfi lángelméjétől elbűvölve, olthatlan szerelemre gyúl iránta, a nélkül, hogy Sangiorgio erről csak sejtelemmel bírhatna is. Ellenkezőleg a tudós csevegések meghitt óráiban a leányban valami rendkívüli, mintegy a földi spharán felülemelkedett, gondviselésszerű lényt tanult megismerni, a kinek éles elméje neki magának is többször világosságot gyújtott s a kivel minden dolgát, tervét bizalmasan megbeszélte: egyszóval nem a hús- és vérleányt, csak a rendkívüli lelkű barátnőt látta benne, kivel szemben csak egyetlen érzelmet ismert — a hódolatot. A fényes fogadás odakünn már lezajlott s az ünnepi bevonulás zugó moraja mind erősebben hatol be az erkélyes szobába, hol a két nővér tartózkodik. Végül a menet a ház elé ér, s ott látják Sangiorgiót cifra paripán. Megáll s a lányok felé int. Bettina kendőjét lengeti, Novella mozdulatlan. „Hát te nem lengeted kendődet?" — Nem! — „És miért nem?" — Mert mások is lengetik. — Sangiorgio most leszáll paripájáról, búcsút int kíséretének s siet fel öreg mestere, Giovanni d' Andrea s lányainak üdvözlésére. Nyomában szolgája a lányoknak szánt ajándékkal: Bettina számára egy szelíd sólyommal, Novella számára egy provencei fátyollal. Novellát kissé halványnak találja, bizonynyal a sok szobalevegő... Ám Bettina sokat igérő bimbóból pompás rózsává fejlődött. Bettina egyetlen gondja — a sólyom; Novella örömét nem mutatja, hanem rögtön komoly beszélgetésbe fog s kikérdezi Sangiorgiót küldetése felől. Sangiorgio elmondja, hogy mily sok nehézséggel, cselszövénynyel kellett megküzdenie, de végül mégis Bologna győzött s ezt egyedül főiskolája nagy hírének köszönheti. Hogy Avignonban is Dante, Petrarca s az antik klasszikus szellem uralkodnak, hogy a pápai udvarnál a tudománynak felette nagy a becsülete — s azért, a mit Bologna követe alig vihetett volna keresztül, azt könnyű szerrel elérte a bolognai egyetem doktora. Lelkesedve végzi: „Nincs kétség benne : új világba lépünk, Ur, szolga mind tanulni kénytelen'" Erre Novella, a kit már az imént, hogy Sangiorgiót délceg paripáján látta, e szavakra ragadta a büszkeség nemes irigysége : „Lennék bár férfi! A nőnek még csak Sejtelme sincs arról, bogy mi az élet... Csak egy-két gonddal átszűrt korty belőle S sohsem az egész, a teli pohár!

8 most Sangiorgio előadására e szavakban tör ki: „És csak mi nők álljunk nyugodtan félre, Csak mi ne halljuk, mire int a kor? Kis körben, apró gond- s bajjal evödve Vakok maradjunk mind a nagy iránt, Miből a férfi értékét meríti! ?" Ám Bettinát ily gondok nem zavarják. A mint Novella kimegy, hogy gyengélkedő atyját Sangiorgio megérkeztéről tudósítsa, első dolga, hogy kedves félszegen vallatóra fogja Sangiorgiót provencei élményei felől, mert úgy hallotta, hogy az ottani nők igen szépek, de hamisak is ám. Az együgyű tiszta szív — mint gyermek az elkövetett rossz tettet, maga árulja el szerelmét. Lehet-e erre más felelet, minthogy egy kedves párbeszéd után Sangiorgio egy a féltékeny leány ajkára lopott csókkal árulja el, hogy — hányat ütött az óra. S e csókkal már előre meg van pecsételve nemcsak Sangiorgiónak s Bettinának, hanem Novellának sorsa is, ki midőn atyjával belép, nem is sejti, hogy itt most az ő élettragédiájának első felvonása játszódott le. Az agg tudós örömmel üdvözli fiatal barátját és kollegáját s becsületes nyíltsággal elmondja, hogy soha, de soha még Novellát ily rózsás kedvében nem látta. Novella nem késik a felvilágosítással. Atyjának és Sangiorgiónak köszönheti élete legjavát, mert a szent tüzet lelkében ők gyújtották meg s ők élesztették, míglen megtanult a maga erejéből repülni. A lefolyt hat hónapot arra használta, hogy elkészült a jogtudományi doktoratusra, már meg is tette az egyetemen a szükséges lépéseket, hogy a doktori gradust törvény és rendszerint megszerezhesse. Hát ez az ő boldog örömének forrása, hogy hazatérő mentorának, Sangiorgiónak e meglepetést készíthette. Epen jön a scholarisok rectora, hogy tiszteletből az agg tudós iránt személyesen hozza meg a — sajnos elutasító választ. A párbeszéd, mely itt a rector, Sangiorgio és Novelle között kifejlődik, igen finom és mulatságos. A komikus elemet benne a korlátolt rector, mint a banális közfelfogás kifejezője képviseli, melynek elegendő érv a visszautasításra, hogy Novella nem „masculini generis". Végül' — a rector hiúságára való rátapintással — mégis csak kicsikarják tőle az engedélyt, hogy Novella rite et ordine „examen rigorosum" elé álljon s azt megelőzőleg a szokásos próbaelőadásokat az egyetemen a jus canonicumból megtartsa. A legnagyobb nehézségen tehát szerencsésen túlestek volna s most a véletlen maga is közrejátszik,