Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-05-05 / 19. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 195 érettség kell, mely új mesgyét jelöl a népek szelleméletében. Az a komolyabb világrend kell, mely ismer igazi becsületet, sérthetetlen erkölcsi törvényt és ismer maga felett egy Istent. De addig?... Hány kard csattan össze, hány pisztolycső keresi az ellenfelet ?... Hány tragédiát ír meg a legnagyobb tragédiaíró: a társadalmi élet ? ... Hány becsületes ember lesz gyáva, hány gyáva lesz hős a párbaj által ? ... * * * Nyitott kérdéssel értek véget följegyzéseim. Azóta ismét ott jártam a rég ismert város falai között s igy körülbelül megtudtam, mi történt a párbajhős ügyvéd úrral az elítéltetés után. Elmondom, nem azért mintha érdekes volna, hanem mert ez a vádbeszéd helyre ugyan utolsó, de súlyra épen nem utolsó argumentuma. Beszélték, hogy az ügyvéd úrnak nagyon kifizette magát ez a párbaj. Most már nem „együgyű;" sőt inkább irodájában a kilincsező kliensek ki-bejárnak. A városban is szerfölött megbecsülik, mindenki a kedvében jár; az úri kaszinó választmányának is tagja, jóllehet egy valóságos gróf és két báró is helyet foglal abban s különösen becsületbeli ügyekben egyedül álló kapacitásnak tartják. És ezt mindenki természetesnek tartja, csak én nem értem, csak én látok sötétséget mindenütt. Sötétség, ijesztő sötétség!. .. Ott hagytam a várost, de fájdalmasan csengett fülembe a modern társadalmi színmű végakkordja: „akkor aludj ki lelkem világossága, még nem jött el a te országod I.. Kapi Béla. OKTATÁSÜGY. Vallás és iskola. Rein F., a jénai egyetem nagyhírű paedagogiai tanára, a kit Schneller István is oly melegen méltányol a „Paedagogiai dolgozatok" II. kötetében, a „Weiterentwickelung der christl. Religion" c. nagy feltűnést keltő irodalmi vállalatban figyelemreméltó eszméket fejteget a vallás és iskola egymáshoz való viszonyairól. Meggyőzően vitatja azt a tételt, hogy az iskolának is nem ugyan közvetlen, de igenis közvetett befolyása van a vallásos meggyőződés fejlesztésére s hogy ezen a téren még igen nagy feladat vár reá. Azzal kezdi, hogy nevelőintézeteink feladata a kulturjavaknak nemzedékről-nemzedékre való áthárítása, terjesztése és fejlesztése s e tekintetben minden az állam, a közösség és az egyház életereje és kulturmissiója iránt való bizalomtól függ. Már pedig sajnosan tapasztaljuk, hogy ma az egyháztól való idegenkedés és pedig nem annyira a kath., mint inkább a prot. egyházban, sőt az egyháztól való teljes eltávolodás nem is különálló egyes egyéni, hanem tömeges jelenség s hogy milliók hagyják el az egyháznak szent csarnokait. Ennek egyik legfőbb oka Rein szerint az eddigi elhibázott vallásos nevelés és oktatás. Az eddigi vallásos oktatás az egyházi tantételek, a ker. erkölcstan, a biblia s az egyháztörténet, a bibliai idézetek és egyházi énekek, vagyis egy bizonyos mennyiségű egyházi tananyag előadásából és elsajátításából állott, a mi lehetetlenné tette a személyes vallásos meggyőződés kifejlődését és megerősödését. Á főhiba az volt, hogy a katechetika figyelmeztetése dacára a vallásos oktatás tárgyával úgy bántak, mint az iskolai pensum bármely más tananyagával. E tananyag elsajátítását szolgálta a konfirmációi oktatás is, mely a legtöbb esetben „búcsúünneppé vált az egyháztól". Az egyházi tananyag mennyisége s annak elsajátítása itt a fődolog s az egyházi tudás csudaerejének az a vak hite ólomsúlylyal reánehezedett vallásos oktatásunk egész körére. Pedig már a nagy Rothe hirdette, hogy „hevesebb vallástanításra és több valóban vallásos érzésű ohtatóra van szükségünk". Az egyházi tananyagnak ez a tömeges kezelése nem számolt a gyermeki lélek psychologiájával s a katechétikai tudomány követelményeivel. Rein szerint az egyház valósággal vaksággal van sújtva a miatt, hogy nála mai napig is a káté az ifjúság vallásos oktatásának a legfőbb tárgya. Nem számol azzal, hogy „non scholae sed vitae". Még helytelenebb az egyházi tananyagnak egy dogmatikai rendszer alakjában való közlése. Nem csuda, hogy ilyenek után Hildebrand tanár találó szava szerint a felnőtt ifjú lelkéről „lepereg a vallás" s maga Bismarch is említi „gondolataiban és emlékezéseiben", hogy „állami oktatásunk eredményeként mint pantheista hagytam el 1832 liúsvétjén az iskolát". A gyermekévek hiányos vallásosságáról szomorúan érdekes képet nyújt Keller G. „Zöld Henrik"-je. Nem is lehet az másként annál a vallástanításnál, mely gúnyt űz a psychologiával. Nem változtatott az állapotokon — nálunk sem — az az intézkedés sem, mely az utolsó vizsga tárgyává tette a vallást s biztosokkal ellenőrizte az oktatás eredményét. „Difficile est satiram non scribere" — kiált fel méltán a jénai paedagogus. A vallásos oktatás emelésén úgy segítettek, hogy a bürokratiával szövetkezett hierarchia még többet rontott rajta a kath. és evang. egyházban egyaránt. Állami és egyházi kormányzat egyaránt, „a ker. hit- és erkölcstanoknak összefüggő előadását s az ifjúságnak szilárd világ- és életfelfogásra való nevelését" hangsúlyozza, a mi nem más, mint az ethikával kapcsolatos dogmatikai oktatás. Erről jegyzi meg találóan Thrandorf a „Zeitschrift für Pädagogik" hasábjain, hogy az ilyen oktatásból kikerült ifjak gúnyolnak vallást és erkölcsiséget és mohón kapnak Hcichel „Welträtsel" és Nietzsche „Jenseits von Gut und Böse" c. műve után. Egyházi közéletünknek végzetes hibája, hogy nem tanulta meg Schleiermachertől azt, hogy a vallás nem a dogmatikai tanítás, hanem a szív, az érzelem s az élet dolga. Mivel a dogmatika a vallásos oktatás központja, azért annyira izolált a vallástan a mi iskoláinkban. S még sem halt ki még a vallásos hit az emberekből s kell is, hogy az embernek sok vallása legyen, — mondja Paul Jeannal egyezőleg méltán a jénai nagy paedagogus. Nézzük csak, melyek az ő positiv javaslatai a vallásos oktatás színvonalának emelésére. Sokan úgy vélik a mai vallásoktatás nehézségeinek eloszlatását, hogy azt az iskolából egyszerűen az egyház körébe helyezik át. Franciaország az ultramontanismussal szemben s az amerikai egyesült államok csupa liberalismusból (p. o. dr. Harris közokt. elnök Washingtonban) jutott el erre az álláspontra. Ezzel szemben szerzőnk meggyőzően vallja, hogy az iskola mint nem csupán oktató, hanem kiválóan nevelőintézet legvitálisabb érdekeinek veszélyeztetése nélkül sohasem mondhat le a vallásos oktatásról, mert ebben rejlik egységes élet- és világfelfogásának egyetlen horgonya. Nem segit a bajon az sem, ha a vallástanítást a morálissal pótoljuk, mert annál hiányzik a szemléltetés, a változatosság s az élénkség ereje. Mindkettőnek közös hibája, hogy csakis az értelmet s nem az érzelem s az akarat világát oktatja és neveli.