Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-04-21 / 17. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 168 az ige befogadására fogékonyabbá hangolja. Tudom jól, hogy a Jézus kereszthalála és feltámadása — hittel fogadva s magunkba élve — azon két gócpont, a melyeken egész keresztyén vallásos világnézetünk felépül, s azért készséggel elismerem, hogy nincs is tárgy méltóbb az oltár aesthetikai díszítésére. De hiszen a feszület már ott van különben is minden oltárunkon. Azért kívánatos, hogy az oltárkép valamely más jelenetet tárjon fel a szemlélő lélek előtt, hogy így vallásos érzelme annál több oldalról legyen érdeklődésében felköltve. Ráutalok néhány olyan jelenetre, a melyeket oltárképtárgyul igen alkalmasnak tartanék: előre is kijelentve, hogy épen az intenzív és tiszta aesthetikai hatás szempontjából felette óhajtandónak tartanám, hogy oltárképeinket a legutolsó faluban is a művészet követelményeinek megfelelően állítsák ki, mert azok a mázolások, a melyeket a legtöbb faluban sőt városban is láthatni, nem a kedély vallásos megindítására, de a bosszankodás érzetének felköltésére alkalmasok csak. Megjegyzem azt is, hogy az oltárképek szót itt általánosabb értelemben veszem s nem szorítkozom vele csak a festett képekre. Lehet bizonyos vallásos eszmét vagy gondolatot igen szépen kifejezni szoborműben is s bizony pl. a Thorwaldsen Jézusa a legszebb ékessége leend akármely keresztyén oltárnak mindenha. Bár természetesen a festészet, mint mozgékonyabb és drámai szemléltetésre alkalmasabb művészet mindig bővebb alkalmazásra fog számíthatni. íme, ott a bethaniai gyönyörű jelenet: Máriával és Márthával (Lukács 10, 38—42). Vájjon az a hűséges Mária, a ki nem lát, nem tud semmit, csak érez, csak hisz, csak elmerül a mester beszédes ajakán: nem beszélő intés-e néma ajakával az odaadó élő hitre üdvünk fejedelme iránt? S vájjon lehet-e az evangeliomí protestáns hitelvet szebben és meghatóbban szemléltetni ? Avagy az a tenger viharában vergődő Péter (Máté 14, 22 sk.) társaival együtt, a mikor hallja a tenger hullámain isteni fenséges nyugalommal közeledő Jézus vigasztaló, bátorító szavait: „Ne félj, én vagyok!" nem ékesenszóló intés-e a bűn tengerében vergődő, fuldokló s már-már elmerülő ember számára, hogy Jézusban a szabadúlás egyedül s hogy ezt a szabadulást az ő igéje s azt elfogadó hit meg is hozza. . . . Avagy az a gyönyörű jelenet ott a Jákób forrásánál, Sichern mellett, a mikor az a samariai nő megtudja, hogy Jézus az „élet vize" (János ev. 4 r.) s hogy eljön majd az idő, a mikor Istent se a Moriahon, sem a Garizimon nem fogják imádni, hanem a szívnek benső titkos kamrájában: nem élő intelem ma is minden ev.prot. templomban, hogy „az Isten lélek és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják" ? Avagy az a kedves emmausi jelenet, avval az imádatosan odaadó hangulatával (Lukács 24, 29) nem élő felhívás ma is minden hivő számára, hogy forduljon ő is az ő lelkének drága fejedelméhez: „Uram, maradj velünk!" . . . Avagy az a templomi jelenet ott, a mely feltünteti előttünk azt a kétféle imát, az önigazságában elbizakodott farizeus és a bűnös töredelmében megalázkodó publikános imáját (Lukács 18, 9 sk.): nem élő intelem-e ma is a hivő számára, hogy „a ki magát felmagasztalja, megaláztatik, de a ki megalázza magát, felmagasztaltatik" ?... Avagy a hegyi beszédnek ama felséges képe (Máté ev. 5. s ), középen a beszélő Jézussal, körötte az őt áhítattal hallgató néppel: nem élő intelem-e ma is mindenki számára, hogy Jézus az Isten törvényének egyetlen kihirdetoje, mely a szeretet,?". . . Avagy ama magvető képe (Máté ev. 13, 3 sk.) a lélekben általa felköltött vallásos reminiscencia alapján nem szól-e ma is minden egyes szívhez komoly figyelmeztetőleg: ember, tőled függ, hogy az igének lelkedbe hintett magva kikél-e avagy elpusztul s hogy hoz-e az majd termést és milyet? Avagy amaz utolsó vacsora jelenete maga nem a legméltóbb dísz-e az evangeliomí protestáns templom Urasztalának ? Csak úgy hamarjában egy néhány példa, a melyeknek száma igen könnyen jelentékenyen szaporítható,igazolásául annak, hogy az újszövetségi üdvtörténet telve oly fenséges jelenetekkel, a melyek képben szemléltetve nemcsak az ige iránt való fogékonyságot keltik fel, hanem az Úrral való közösség vágyát is a legintenzívebb módon táplálják. Meggyőződésem, hogy miként a hitben való individualizmus életeleme ev. prot. hitünknek, úgy az oltárképekben való sokféleség is csak építő és éltető hatású volna. Annyival is inkább, mert ez individualizálásra (hogy e szót használjam ez irányban is) itt is szinte egyenesen rá vagyunk utalva. Csak egy-két példát megvilágosításul. Pöstyénben most tették le alapkövét az új ev. templomnak, a melynek az lesz a hivatása, hogy első sorban a fürdőben lábbadozó betegeknek lelki üdülést nyújtson. Ersekújvárott ugyancsak most épiil az evang templom, egy nagy diaspora - terület kisded mustármagvaként Másutt talán egy temetői kápolnában van szükség oltárképre stb. stb. Vájjon nem kivánatos-e, hogy amaz első helyen Jézus úgy ábrázoltassék ott, mint a lelkek orvosa, a másikon mint a szétszórt nyáj pásztora, a harmadikon mint a halálon diadalmaskodó feltámadás és élet? Ha egységet akarnánk, én csak ez egy esetben tudnám azt megérteni: minden temetői kápolna oltárképére a feltámadás diadalmas jelenetét festetném! Egyébként pedig vallom, s tán sikerült is beigazolnom, hogy az oltárképek tekintetében is a sokféleség és a szabadság nemcsak megengedhető, de sőt bizonyos mértékig szükséges is. Csak az a kép is mindig az ige hatalmát és az Úrral való hitbeli közösség áldását prédikálja! Stromp László. A wittenbergi lelkészi seminarium.* Midőn a wittenbergi lelkészi seminariumot kívánom ismertetni, nem haladhatok el némán Luther életmunkájának színhelye, a régi egyetemi város mellett. Hisz nem véletlen, hogy a seminárium éppen Wittenbergben van. Hajnalban indultam el Haliéból, úgy hogy reggeli 7 óra előtt már Wittenbergbe érkeztem. Majdnem harminc éve annak, hogy e várost először láttam. Míg Németország többi városai majd kivétel nélkül óriási módon növekedtek, s egészen megváltoztak — Wittenberg, a mult dicsőség városa, alig változott. A várfalak, kapuk ledőltek ugyan s betemették az erőd árkait és új az is, hogy szép sétányok övezik a .várost, úgy hogy a sok fa közt alig veszi az ember észre az Elstér-kapu felé haladva, a Luther-tölgyet, mely a pápai bulla elégetésének helyét jelezi: de a város maga, mely csak 16,000 lakossal bír, megmaradt a regi. A régi dicsőség emlékein csügg a város; ezeket tartja jó karban, ezeket reformálja a reformáció városa. Az Augusteumot, a lelkészképzőt kerestem fel először; hisz ennek parkírozott udvarában van a régi * A paedagogiai dolgozatok című munkából