Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-04-21 / 17. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 162 egy, egyetlenegy ismerős szócskával felel. Oda borúi az Úr lábaihoz s örömkönyüt ontva mondja: „Mester!" A nap felkelt és lőn világosság kint és bent és az emberi szívben. Megszületett az első apostol: a húsvéti nagy öröm, a lelki tavasz, feltámadás, az örök élet és idvesség édes szavú hírmondója: „Elinéne Mária Magdolna és hirdette a tanítványoknak, hogy ö látta az Urat! 0 látta s azután a többiek is látták. De vajh látjuk-e őt mi is? Húsvét szent ünnepe mutasd meg őt. Urunk ! hivők keresnek, — jelenj meg nekünk is !! Dr. Masznyik Endre. Zarándokút Nyugatra. Húsvét hetében zarándokúira kél minden nemzetből ezernyi ezer ember. Megszokott otthonából vonja valami az ismeretlen tájak felé, a hol szeme-lelke táplálékot, foglalkozást, gyönyörűséget talál. E zarándoklást csupán sekélyebb dolgokba látó elme tartja elszigetelt jelenségnek. A húsvét ünnepe a tavaszt, a természet megújulását s az emberi lélek hajnalodását hirdeti. A természeti és lelki élet jelenségei szinte párhuzamosan folynak le, magyarázzák, kiegészítik egymást. A nedvkeringés minden élőben megindul, a fa rügyezik, a réteket virág borítja, a barázda kizöldül, az erdők meghangosodnak. A madárraj, mely őszszel, a természet temetkezésekor elpártolt tőlünk, újra fölkeres, visszaszegődik hozzánk. A fecske boldogan költözik ereszünk alá. A vizek világában is forradalom támad, jégpáncéljuk eltűnt, ösvényök szegélye kigyepesedik, s magában a vízben új élet zsendül; a tavasz életre hív minden erőt, mely a télen át álomban szunynyadt s mozgásra, alkotásra kényszeríti. Az a hatalom, mely egykor előhívta a semmiből, ismét parancsol vele; útját kiszabja, élő és éltető munkára ösztönzi. Kikelet nyílásakor, a mint a természetben minden rög megmozdul, az emberben is fölébred a mozgás ösztöne s érvényesülésre törekszik. A lélek rázza láncait, a megszokottságot, egyformaságot, útszéliséget; valami új után vágyódik, a mi köznapi élte kerékcsapásából kizökkenti, a mitől tartalma gazdagodását, érzése mélyülését, belső világa változatosságát várja. Tavaszszal fogékonyabb új gondolatok, termő eszmék iránt, szinte sóvárog a mag után, hogy befogadja s kicsiráztassa. A húsvét ünnep emelkedett hangulata, diadalmi zsolozsmája, mintha csak visszhangja, kísérője volna ennek a fenséges nagy lelki tavasznak, szellemi erőink és ösztöneink ébredezésének. A művészlelkek, a kiknek éhségét az aesthetikai élvezés kielégíti, Itáliába s általában olyan földre vándorolnak, a mely tele van az emberi alkotó erő, a művészi teremtő képzelem emlékeivel, letűnt nagy korszakok tiszteletreméltó, csodálatra intő romjaival. A dicsőséges, évezredek ostromát álló hagyaték szemlélete lehántja róluk azt a kérget, a mi a mindennapi kenyérharcban rajtuk képződött. Fölidézi előttök azt a tanúiságot, hogy az emberöltők törekvéseiből csak az száll át az utókorra, a minek a tökéletesség, az eszmény, a menny volt a célja. A letűnt nagy nemzedékeknek is voltak hétköznapjaik, voltak kenyértusáik, érdekellentéteik, volt hiúságuk, volt önzésük, de az elmúlt, örök feledékenység mérhetetlen fövenye rajta. Leikök ünnepnapjainak, eszményektől ittasultságának, ihlettségének emlékei ellenben megmaradtak. A teremtő művészóriások alkotásai egész új világba ragadják őket s talán addig az ideig, míg egy-egy remekmű alakjain csügg tekintetök, elfelejtik, hogy porból valók s odahaza úgy élnek, mint a pornak esendő gyermekei. Tisztult Ízléssel, fölemelt lélekkel jönnek haza a zarándokúiról. Szivökben egész garmadája a hasznos okulásnak s finom, eszméitető, mívelő benyomásnak. A zarándoksereg másik csoportja a fáradtaké. Eltikkadtak a hiúság vásárában, leikök nem bírja tovább terhét, ha meg nem itatják a természet szűz italából. Ráuntak mindenre, a mit az elcsenevészett vagy éppen csak bátortalanúl rügyező kultura eléjök mindennapi eledelül adott. Titkos ösztönük sejti és érzi, hogy ez a csinált és másolt világ nem oltja szomjukat, elrejtőznek oly helyre, a hová az utcák lármája legfölebb mint halk morajjá szelídült hang jut el; a hol kontár emberkéz nem javított a természeten. A mit érzékeik felfognak, az mind tiszta, fenséges, nagy és eredeti. A környező szépségekre porbaomló hódolattal tekintenek föl. Zarándokútjuk vége megtermékenyülés, megújhodás, a bomladozó lelki egyensúly helyrebillenése. Az élet nem úntató, nem lankasztó többé; van célja: a természet titkos műhelyéből hozott ideált beleoltani minden munkába, minden törekvésbe, minden gondolatba ; a formákat megtölteni ez igazi, e csodás és tiszta életbölcsességgel. És hová zarándokol vájjon a vallásos lélek ? Mert megmozdúl az is a húsvét ünnep szent ihletétől. A katholikus hivő útja Róma felé visz, az örök városba, a hol pápája, földi istene lakik csodálandó fény és pompa között. Onnan reméli, várja lelke épülését, hánykódó szíve megnyugtatását. Róma mindene, üdvössége forrása; egyetlen út és ajtó Ahhoz, a Ki e világért fölvette testünket. És a kinek lelke a kézzelcsinált templomok, káprázatos fényű szertartások vallásosságánál nemesebb táplálékra nem vágyik, a kinek vallási egyénisége pusztán érzékeiben él s korlátoltságánál fogva a vallásos alapeszmét a számtalan változatú és mesés színgazdagságú istentiszteletben fölfedezni nem bírja, vagy tán keresésével se vesződik, Rómából kielégítve, áldás birtokában tér vissza. Útja, bújdosása, vállalt vezeklése nem esett hiában. Mi, magyar protestánsok, evangelikus keresztyének, mintha egy gondolatnyi parányát se éreznők a zarándoklás, a mozgás ösztönének. Az a több emberöltőnyi idő, a míg a kath. térítés céljait szolgáló állam elzárt a nagy világ s nevezetesen a protestáns világ áramlataitól, mintha elszakította volna a százados kötelékeket, a melyek bennünket a reformáció földjéhez fűztek. Mennyivel elevenebben élne lelkünkben a reformáció nagy világtörténelmi korszaka, mennyivel erősebben és bátrabban ragaszkodnánk egyházunkhoz, tennénk róla bizonyságot e világ előtt, ha nem csupán a nyomtatott betű száraz elbeszélése nyomán ismernők, hanem időnként sarunkat megoldva megjelennénk a reformáció szent földjén s ott az emlékek friss csörgedező patakjából megitatnók szomjú lelkünket! Az a néhány theologus ifjú, a kit a pályavégzettség egyéni iránya pár hónapra odavisz, nem szív fel annyit a nagy idők lelkéből, hogy ezernyi ezerek belső világát üdíthetné vele. És egyre jobban szakadoznak a szálak, egyre jobban távolodunk lélekben is a reformáció korától. Ezt a távolodást csak az akaszthatja meg, ha idehaza elmélyedünk a reformátorok, főkép Luther műveibe, magunkba plántálva hatalmas lelkét és azután,