Evangélikus Őrálló, 1905 (1. évfolyam)

1905-03-03 / 10. szám

J 905 EVANGELIKUS ŐRÁLLÓ 103 sága ez, a mely vélemények tekintélye által magát el nem bóditfatja, hanem igyekszik mindent a saját szemeivel meglátni s megítélni. — Igy indul meg mindegyikünk az ismeret útján — s boldog a kinek Isten megadta a tehetséget, hogy tudja a saját szemeit is használni. Első sorban is Bujdosónkat két útitársa egy magaslatra vezeti fel, a honnan mint egy madártávlatból egészében elébe tárul a világ, mintegy hatalmas város. Kelet felől az Élet kapuja, odább az Elhivatás kapuja s innen nyugatfelé haladó irányban hat főút, a melyek a különféle foglalkozásokat jelképezik: a háttérben, egy nagy piac fenékoldalán, melybe mindez utak beletorkollanak. Szerencse vára, (ide törekszik mindenki, bármely úton haladjon is) s e vár legmagasabb pontján Bölcseség királynő ő felségének a resiclenciája, hol a világ sorsát intézik ... Az egész város fölött valami felülről alásugárzó világosság: ám a falakon túl, a kerítésen kívül s az árok fölött — emésztő sötétség. Leszállanak s áthaladnak az Elet kapuján, eljutnak az Elhivatás kapujához, a melynél óriás üst mellett szigorú aggastyán ül s mindenkinek kezébe egy cédulát nyom, a melyre kinek-kinek sorsa volt felírva. Áz aggastyán neve: Végzet; s a cédulán, a melyet a mi Bujdosónk kapott, e szó: „

Speculare". Vizsgálódjál . . . Elindulnak hát — vizsgálódni. Elsőben is az életpályák utcáinak kiinduló forrását képező piacra lépnek — a hol a sokaság nyüzsgött mint, a méhkas. Ám feltűnt Bujdosónak, hogy itt mindenki álarcot visel, hogy az egész piac tele van árkokkal, vermekkel, tuskókkal és kövekkel, a melyekbe egymásután hullanak, botlanak az emberek (és mily nevetés és kacagás, ha valaki felbukik!): egyszóval, hogy az élet tele áltató hamissággal és csellel, tőrrel, a melyet az emberek egymásnak vetnek; e mellett gőg és hiúság mindenfelé. Ámde az élet képénél még szomorúbb a halálé, a ki ott jár-kél a tömegben s szórja közé nyilait, a mely nyilakat maguk az emberek készítik és szolgáltatják a halál kezébe . . . Bujdosó elszomorodik — látva az élet hiábavalóságát; de tépelődésre nincs idő, sietni kell vezetőivel az első főútra, melyen a családi élet rendjével ismerkedik meg. Vidám kapun át, melyre a „Kézfogás" szó van felírva s a melynél az egymást kereső s megtalált párokat — mérlegre teszik, vájjon egyensúlyban vannak-e (ilyenkor pl. a kor vagy szellem súlyhiányát szépen kipótolja a tömött erszény), eljutnak „Házasság" utcájába, a melynek nyílásánál több kovács abban foglalatos, hogy a jegyespárokat erős békóval összekovácsolja, mely csak a halállal pattan szét. Ámde itt is mennyi boldogtalanság ! A sok kölcsönös félreértés, a megunt békó terhe, a gyermekek nevelésével járó sok gond, a sok keserű csalódás és gyász . . . Bujdosó meggyőződik, hogy bizony „vanitatum vanitas" az is! „Azonban, hogy őszinte legyek — teszi hozzá s ezzel életének arra a keserű emlékére gondol, a mely „az árvaságról" szóló elmélkedést szülte meg lelkében — s magamról képmutató módon ne hallgassak, be kell vallanom, hogy mielőtt az Elhivatás kapujához értünk volna, mindkét vezetőm erősen rámbeszélt, hogy próbáljan meg magam is ez állapotot, legalább így közvetlen tapasztalatból győződhetem meg annak mibenlétéről. Hiába mentegetőztem, hasztalan hivatkoztam tapasztalatiam ifjúságomra, meg az elijesztő példákra stb. . . Mit sem használt. Addig duruzsoltak a fülembe, a míg egyszer tréfából felültem a fontra. Békóba is estem, minek következtében negyedmagammal összekovácsolva kellett járnom, hozzá még egy egész reám bízott nyájat is kellett gondoznom, hogy szinte összeroskadtam a teher alatt. Nemsokára azután sötét zivatar kerekedett, szörnyű villámlással és mennydörgéssel, úgy, hogy az én nyájam szerte riadt s csak az enyéim hárman maradtak oldalamon, a kiket meg aztán a Halál nyilai vertek le menedékzugolyomban. És én egyedül maradtam, mint a mezítelen ujjam. Perbe szálltam vezetőimmel, de reám rivalltak rövidesen : Ne disputálj, hanem lódulj előre !... És én menteni tovább csüggedt fővel. Bárha így ez állapotba bele is kóstoltam, igazán nem tudnám megmondani, hogy mi több benne : a vígasztalás-e avagy a szomorúság? Csak az az egy bizonyos, hogy benne vagy kívüle, bizony gond az élet s hogy ez állapotban is édes és keserű jó adagban vegyülnek egymással ..." Tovább haladnak, egymásután bejárva a többi öt főutcát, a melyekben a Munka, a Tudomány, az Egyházi rend, a Eelsőségek s a Harcosok és nemesek rendei élik hivatásukat. Mindenütt csak üresség, félszegség, nyomor, hiábavalóság. Klassikus a tudományról szóló szakasz, a hol végighaladva az ismeretek összes mezőin és fokozatain, maró szatírával mutatja ki az összes tudományok félszegségeit, fonákságát és értéktelenségét. Nem is talált az összes bölcsek között csak egyetlenegy igazi bölcsre, tarsusI Pálra, ám ezt a világ bölcsei bolondnak tartották . . . íme egy kis mutató, a melyben a tanulás feltételeiről beszél. . . .„Végre elérkeztünk a kapuhoz, a melyen e név állott: Fegyelem. A kapu nyílása hosszú, keskeny és sötét volt, tele fegyveres vigyázókkal és csak az juthatott át a tudósok útjára, a ki előbb nálok jelentkezett. A jelentkezőt aztán erős vizsgálat alá fogták. Elsőben is az erszényét kutatták ki s ha azt rendben találták, úgy jött sor a fejére, a törzsére, az agyvelejére, a bőrére. Ha aztán úgy találták, hogy a feje acél, a törzse ólom, az agyveleje folyó ezüst és a bőre vas: áteresztették. Ha nem : elutasították. A különös vizsgálat, mondhatom, rendkívül meglepett, Kíváncsian fordultam tolmácsomhoz, mondja meg, mire való itt ez az öt érc? Az acél, az ólom, az ezüst, a vas, meg az arany (t. i. az erszényben). Mire Hitető így világosít fel: — A kinek a feje nem kemény, mint az acél, meghasad az. A kinek az egyveleje nem sima és fényes, mint a folyó ezüst, annak nincs is tükre, a melyben a világ képét felfogja A kinek a törzse nincs ólomból, az nem állja ki a hosszú ülést. A kinek a bőre nem olyan, mint a vaslemez, az nem állja ki a fenyítéket. S a kinek nincs aranya, ugyan min szerez majd magának élő és holt mestereket? Avagy azt hiszed talán, hogy e világon ingyen jutni valamihez ? És én beláttam, hogy a ki ez állapotra adja magát, annak csakugyan öt dologra van szüksége: SZÍVÓS egészségre, fogékony elmére, kitartó szorgalomra, békés türelemre és — pénzre. És csak most lesz még előttem világos a régi latin példaszó : Non cuivis contigit adire Corinthum, a mi jó magyarul annyit tesz, hogy nem minden botból lesz beretva ..." Felette érdekes és tanulságos Bujdosónk úti éleménye az egyházi rend és állapot útvesztőjében. Templom templom után emelkedik ott — pogány, moslim, zsidó, keresztyén . . . Ámde a szenten mindenütt ott csügg a megbotránykoztató, a tökéletes istenit mindenütt megcsúfolja a tökéletlen emberi. Az élet megcsúfolja a vallást, a papság megcsúfolja hivatását. A hitet megcsúfolja az erkölcstelenség, az írást a felette való dulakodások, a Szeretetet a fanatismus és az eretneküldözés. Különösen a pápás egyház felett suhogtatja itt szent haragjában rette-