Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1947. április 25

53 (J.) D. Kjapi Béla püspök, egyházi elnök beterjeszti az egyház lelki 8. munkájáról szóló jelentést. Az utolsó három év lelki munkája részben veszteglés, részben erÖfeletti küzdelem, utolsó időszakában pedig hatalmas lendületű kibontakozás. Jelentésemet azzal az előrebocsátott megjegyzéssel terjesztem; be, 'hogy külső körülmények megnehezítették, sőt lehetetlenné tették a pontos adatok összeállítását s jelentésem már csak ezért is hézagos. Különben pedig a lelki munkáról szóló jelentés mindenképpen nehezen rubrikázható, ellenőrzése sem szorítható közigazgatási rendszerbe. Hiányait elrejtheti látszat-munkák leplével, de észrevétlenségben folyó munkája (jelentések nélkül is sugárzik, mint az élet-támasztó napsugár. 1. A mögöttünk romokba temetkező világháború s az utána következő események egyházunk arcán kiélesítették hivatásának lelki vonását, ítélőszék elé hurcolták. Ellenfelei kemény vádakkal illették. Kétségbe vonták létjogát s ítéletként szegezték mellének a kemény verdiktet, hogy 2000 esztendős múltja és hivalkodással emlegetett krisztusi szelleme ellenére képtelen volt a háborút megakadályozni, annak emberséges voltát biztosítani. Az egyház politikai, világnézeti, szelleméleti irányzatok forgatagába került. } Azután bekövetkezett az is, hogy az egyház önmaga vádolójává lett s -önmagát állította Isten ítélőszéke elé. Vádolja önmagát, hogy Istentől kapott hivatását lelkiismeretlenül vette. Elejtette és elfelejtette annak kizárólagosságát. Nem hirdette alkalmas és alkalmatlan időben tisztán és igazán Isten igéjét. Nem őrizte ós nem adta szent szenvedelemmel a rábízott szentségeket. Nem volt mindig Isten Szentlelkének a műhelye. Emberi elgondolások szerint, emberi erővel akarta megépíteni azt, amit alázatos, hívő szívvel, csak Istennek engedelmeskedve lehet megépíteni Isten örökkévaló terve szerint. Sokszor igazságok hirdetése közben lehullatta tekintetét az élő Krisztusról, akinek pedig bizonyságtevője kellene lennie. Az egyház bűnbánatába penitenciás énekként húzódik lelkipásztoraink bűnvallása, kik a próféta szavával önmagukat vádolják, hogy gyakorta nem a nyájat, hanem önmagukat legeltették, elfelejtkeztek a szétszórt népről, a gyöngét nem erősítették, a beteget nem gyógyították, ,a kivetettet nem keresték, hanem engedték szétszórni a nyájat. És most ítélőszék előtt megtört lélekkel hallják Isten elhatározását: »Ime, a pásztorok ellen megyek és elkérem nyájamat az ő kezökből.« Ebből a kettős összehatásból kiéleződik az egyház arcának lelki vonása. Ez indítja el lelki munkáját s válik alappá, ébresztő lendületté, erővé és programmá egyszerre. Erősítést nyer [ez a lelki irányzat az egyházak ökuménikus egymásratalálásában. Drága gyümölcse ez a világ nagy kataklizmájának. Oly rettenetes vérömlések, borzalmas apokaliptikus történések, iszonyatok, rémségek után, elpusztított városok, országok, szétdöntött oltárok és tűzhelyek omladékai felett találkoznak egymással a világ protestáns egy4 házai s imádlkozva hullnak Krisztus lábai elé. Penitenciát tartanak a, legyőzött és győző államok egyházai s közös bűnbánati imádságban egyesülnek. Mert értsük meg azt a csodálatos igazságot, hogy az Ökuméné, az Egyházak Világtanácsának széles tervezésű szeretetmunkája nem az emberi szívnek, hanem az Istenbe vetett Hitnek ésl á* hitből táplálkozó isteni szeretetnek a műve. Az egyházak lelki életének eredménye az evangéliumi testvériség jegyében.