Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1937. november 12
1. (Sz.) Az egyetemes közgyűlést bevezető istentisztelet 1937. évi november lió 11-én estei. 6 órakor a Deák-téri templomban ment végbe s annak szent szolgálatát Dr. Doniján Elek, a tiszai egyházkerület püspöke végezte. A közgyűlés napján a közgyűlés tagjai a leánygimnázium dísztermében egybegyűlvén, D. Kapi Béla egyházi elnök a következő imát mondta : Örökkévaló Isten, szerető Mennyei Atyánk ! Áldunk Téged világmindenség teremtője, ki egy szavaddal semmiből világokat teremtettél s teremtő munkád befejezésekor mindent jónak találtál. Áldunk Téged, ki teremtő munkádat örök gondviseléssel megkoronázod s teremtő Istenből gondviselő Atyánkká leszel. Áldunk Téged, hogy lelkünkbe rejtett örök hasonlatosságodat nem engeded elenyészni. Igéd világosságát meggyújtod bennünk, Szentlelked erejét reánk árasztod s az anyaszentegyház gondoskodó karjaival átöleled mulandó életünket. Áldunk Téged, örökkévaló Isten, hogy a magyar evangélikus egyház tagjaivá tettél minket. Köszönjük Néked egyházunk dicsőséges múltját, véráldozatos mártiromságát, szenvedéstől ragyogó küzdelmeit, megaláztatásait, kemény harcait és jövendőbe tekintő álmait. Köszönjük, hogy minket az egyházért és egyházban való munkásságra méltattál s állandóan alkalmat nyújtasz arra, hogy gyarlóságaink ellenére munkatársaiddá váljunk. Áldd meg Atyánk tanácskozásunkat. Nyisd meg szemeinket, hogy keressük a Te akaratodat, járjuk a Te utadat és cselekedjünk a Te tanácsod szerint. Add nékünk a békesség, az igazság, a szeretet és az erő lelkét, hogy akaratod szerint való engedelmes munkánk által erősödjék anyaszentegyházunk, épüljön országod és szent nevednek dicséret adassék örökkön örökké. Ámen. Az ima elhangzása után D. Báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelő a következő megnyitó beszédet tartotta : Főtisztelendő Egyetemes Közgyűlés ! Egyházunk és nemzetünk története egy olyan eseményének harmadfélszázados évfordulójához érkeztünk, amely, úgy érzem, erkölcsi kötelességemmé teszi, hogy arról egyetemes közgyűlési megnyitóbeszédem élén megemlékezzem. Az 1687. esztendőben végeztette ki Caraffa törvényszéke azokat a kiváló férfiakat, akiket eperjesi vértanuk néven ismer a történelem. Az áldozatok az egész nemzetnek is vértanúi, mert a nemzeti ügy szolgálatának vádjával hurcolták vérpadra őket. Mint családom tagja és egyházam egyetemes felügyelője, fokozott mértékben érzem a megemlékezés szükségét, mert a vértanuk között vérzett el egyik dicsőemlékű ősöm is. Azt hiszem, nem követek el szerénytelenséget, ha egyházunk babérágához a magamét is hozzáfűzöm és úgy helyezem el azt lélekben a vértanuk, közöttük nagy ősöm néma sírjára. A kegyeletnek ezt a tényét azzal óhajtom kiegészíteni, hogy rámutatok a martiriumukból nemzedékünknek szóló tanulságokra, amely — Istennek hála — ilyen gyászos eseményeket már nem ismer és azokról a kiengeszteltség érzetével emlékezik. Nincs ugyanis tanulság, amely valamely közösségre annyira eleven erővel hatna, mint amely a saját történetének egy-egy tragikus eseményéből szól hozzá. Az eperjesi vértanuk megrázó története tanulságainak levonásánál ebben a keretben csak azokra szorítkozhatom, amelyek egyetemes közgyűlésünk tárgykörébe vágnak és a minket itt foglalkoztató kérdésekben bírnak iránytmutató jelentőséggel. Vértanuságuk elsősorban is hangos szóval hirdeti ennek a politikai, világnézeti, felekezeti, társadalmi és oly sok más tekintetben is részekre szaggatott nemzetnek, hogy a hit és a nemzeti eszmények kultusza a magyarság életében elválaszthatatlan egymástól, és hogy az evangélikus egyház a magyar nemzet testének olyan része, amelyről elmondható az apostol szavával : ha egy tag szenved, vele együtt szenvednek a tagok mind. Ne kaphasson azért lábra soha ebben az országban olyan irányzat, amely a hit és a nemzeti eszmények közé éket verni s azokat egymástól függetleníteni, vagy még inkább egymással szembeállítani akarná. Az államélet felelős tényezői sújtsanak le a hatalom teljes szigorával minden vallásellenes megmozdulásra, akár a mindent tagadás meztelenségében, akár álruha gyanánt a tudomány tógáját öltve magára, akár magát a nemzeti gondolat palástjával ékesítve jelenjék is meg. A hit és a haza fogalmának és szeretetének gyökere a magyar lélek mélyén annyira egybefonódott és összenőtt, hogy aki abból az egyiket kiszakítja, a másikat is kitépi vele. Hasonló eréllyel akadályozzon meg az állam minden olyan törekvést is, amely megkísérelné a keresztyén egyházak békés együttélésének megbontását és azok az Isten és a haza szolgálatában álló, egymástól független, külön utakon járó, de mégis egy célra törekvő működésének akadályozását.
