Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1937. november 12

4 1. De ne engedje meg az állam olyan irányzat térfoglalását se, amely az egyes keresztyén egyházak jogait híveik létszámával kívánná összefüggésbe hozni. Egy eszmei közösség értékét ugyanis nem az szabja meg, hogy hány lélek tartozik kötelékébe, hanem az, hogy milyen igazságok sáfára, milyen erkölcsi értékállomány birtokosa s hogy ezeknek áldását hogyan tudja kisugározni az összesség életébe. Ha ez az értékmérő, aminthogy csakis cz lehet, akkor evangélikus egyházunk méltán tekintheti magát azon erkölcsiekben és anyagiakban kifejezésre jutó méltánylás jogosult részesének, amely a hazai keresztyén egyházak bármelyikének osztályrészül jut. Bizalommal várjuk és az eddig tapasztaltak alapján bízvást reméljük is, hogy az állam pénzügyi teljesítőképességének, sajnos, szük korlátai között továbbmenőleg is mindent megtesz arra nézve, hogy egyházunknak megadja azt, amire szüksége van, hogy egyházunk meglévő egyházközségeit fenntarthassa, újakat szervezhessen, lelkészeink létminimuma biztosítva legyen, új munkásokat tudjunk beállítani, missziói feladatainkat megoldhassuk, iskoláinkat megtarthassuk és fejleszthessük és ifjúságunkat evangéliumi szellemben vezetve, az atyák lelkének örököseiként állíthassuk a jövő megalapozásának egyház- és nemzetmentő munkájába. Ámde az eperjesi vértanúk martiriumának intelmei még hangosabban szólnak egyházunk falain belül mihozzánk. Ma, amikor a hit sokaknál olcsó alku és könnyelmű tékozlás tárgya, hitbeli meggyőződésüknek és mindhalálig való hűségüknek példaadás eleven erejével kell hatnia egyházunk minden tagjára, különösen annak ifjúságára, amely a hit elalkuvására és eltékozlására a leginkább hajlamos. Ne legyen azért egyházunkban szószék vagy katedra, amely fel nem használná a harmadfélszázados évforduló alkalmát vértanúhaláluk ezirányú tanulságainak feltárására és arra, hogy azokat a gondozására bízott lelkekbe belevésse. Egyházunk története az eperjesin kívül még egy gyászosemlékű törvényszékről beszél, a pozsonyiról. Amíg a pozsonyi vértörvényszék lelkészeket ítélt gályarabságra, addig az eperjesi világiakat vonszolt vérpadra, akik ugyanúgy hívek maradtak hitükhöz a vérpadon, mint azok a gálya kínjai között. Egyenlő volt az a hűség is, amellyel életükben hitüket ápolták és ahhoz ragaszkodtak. Ebből a kettős tényből erről a helyről — kifejezetten ráirányítva arra az egyetemes közgyűlés figyelmét — azt a következtetést kívánom levonni, hogy meggyőződésem szerint itt van a gyökere a lelkészi és a világi elem paritásos viszonyának egyházunk életében, nem pedig csupán abban, hogy a világiak nehéz időkben védelmet és anyagi támogatást nyújtottak az egyháznak. Ha szinte páratlannak látjuk ezt a viszonyt az evangélikus egyház különböző nemzeti tagozatainak berendezkedéséhez viszonyítva, ennek okát az említett, ugyancsak szinte páratlanul álló történelmi tényben keressük. S ha máshol alig találjuk ennek a viszonynak a párját, ne annak visszafejlesztésére gondoljunk, hanem féltve őrizzük azt és öntudatosan ragaszkodjunk hozzá, mint az egyetemes papságnak az evangéliumban gyökerező reformációi elvéhez, amelynek életükbe való ilymérvű átültetéséhez más nemzeti egyházak más történelmi adottságaik mellett nem jutottak el. Amikor ennek az esztendőnek tavaszán, a nagyjelentőségű finn-ugor lelkészértekezlet alkalmából annak vezetősége látogatásával megtisztelt, a finn és az észt püspök üdvözlő szavaiban hangot adott annak a mély benyomásnak, amelyet az a tény gyakorolt mindkettőjükre, hogy egyházunk életébe vezető, evangélikus világi férfiak milyen buzgósággal és milyen fontos feladatkörrel kapcsolódnak be. Méltányolja tehát ezt a tényt a mi lelkészi karunk is való értéke szerint és óvakodjék a hierarchia irányában való orientálódástól, mert az nem a reformáció eszményei mellett való kitartást, hanem inkább azoktól való eltávolodást jelent. Nézzünk körül és lássuk meg, mint érzik a hierarchikus berendezkedésű egyházak ennek a rendszernek a hiányait, hátrányait és mint nyújtanak ma már ezek is teret a világi elemnek az életükbe való bekapcsolódásra. Természetesen kell, hogy a világiak is tudatában legyenek annak, mivel tartoznak az egyháznak. Ne az elvilágiasodás szellemét vigyék be az egyházba, hanem szívják magukba az egyházban a hitvallásos szellemet és azt sugározzák ki magukból az életben. Ne a lelkészi elemmel szembefordulva, hanem azzal karöltve végezzék szolgálatukat, legyenek vezetők necsak a gyűlésteremben, hanem hitbuzgóságukkal az istentiszteleti életben is. Nem a véletlen szeszélye, hanem az előbb vázolt tényekben gyökerező céltudatos, történelmi fejlődés termelte ki egyházunkban az egyetemes felügyelői tisztséget is. Amikor erre engem az egyház közbizalma immár mintegy másfél évtizeddel ezelőtt szinte teljes egyhangúsággal elhívott, arra is elkötelezett, hogy ennek a tisztségnek erkölcsi birtokállományát megtartani és csorbítatlanul továbbadni igyekezzem. Ezen elkötelezésnek, amely személyes meggyőződésemet is fedi, eddigi hivatalos működésem tartama alatt — gondolom — becsülettel meg is feleltem. Amikor a zsinaton az egyetemes felügyelői tisztség jogainak megszorítását célzó, kétségkívül ugyancsak egyházszeretetből fakadt elgondolás ismételten felvetődött, tudatában voltam annak, hogy az általam tanúsított rezerváltság sokak előtt feltűnő és érthetetlen lehet. Úgy éreztem azonban, hogy, míg egyrészt a jogmegszorítást nem szabad előmozdítanom, másrészt kerülnöm kell még a látszatát is annak, mintha sértett hiúság, vagy hatalmi törekvés vezetne. Előre is megnyugodtam a zsinat befolyásmentes döntésében, amelyről örömmel állapíthatom meg, hogy a legjobb megoldást találta meg, amikor a régi alkotmány rendelkezéseinek és a szóbanforgó javaslat intencióinak összhangba hozásával az egyetemes felügyelői jogkör érintetlenül hagyása mellett az egyház lelki irányítását az erre leghivatottabb kézbe tette le.