Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1934. október 26

4 Ennek a szerencsétlen, vésztjósló állapotnak a főokát abban kell keresnünk, hogy megtépdesték az evangélium angyalának szárnyait. Amidőn ennek a meggyőződésemnek kifejezést adok, nemcsak a szovjetre gondolok, amely teljesen ki akarja irtani népéből az evangélium lelkét, de szólok a világ keresztyén államairól is. Ezekbe is belopózni látjuk a kultúrbolsevizmus szellemét és látjuk, amint az már olyan körökben is polgárjogot nyer, ahol ezen megállapítás ellen a legélénkebben tiltakoznának, mert idegen voltát már észre sem veszik. És szólok a világ keresztyén államairól azért is, mert az egyház és annak munkája sok helyen nem részesül olyan elbírálásban, értékelésben és támogatásban, mint az ügy, amelyet szolgál, az emberiség és a maguk jól felfogott érdeke is megkövetelné. Ennél a kérdésnél nemcsak kötelességszerüleg, de megnyugvással is kell kiemelnem, hogy a magyar államnak teljes tisztelet, hála és elismerés jár, mert az egyházzal szemben megbecsülést és méltánylást tanúsít, azt erkölcsileg támogatja és a támogatásban az anyagiak terén is igyekszik elmenni addig a határig, ameddig a maga súlyos pénzügyi helyzete megengedi. Kétségtelen, hogy vannak bajaink és vannak jogos igényeink, dologiak és személyiek egyaránt, amelyek még kielégítetlenek, vagy legalább is nem oly mértékben nyertek kielégítést, mint ahogy azt az egyház jelentősége és helyzete kívánatossá tenné, de nem volna méltányos azt állítanunk, hogy azok teljesülésének eddigi elmaradása az állam meg nem értésére, vagy arra irányuló készségének hiányára vezethető vissza. Magyarország miniszterelnöke s legutóbb a katholikus nagygyűlés keretében Magyarország vallás- és közoktatásügyi minisztere is olyan kijelentéseket tett a felekezetközi kérdésben, amelyek a mi álláspontunkat is fedik. Ha a kormányzat részéről ez a szellem érvényesül és a kormány ennek a szellemnek érvényt szerez, akkor a felekezetközi élet súrlódási felületei nagyban redukálódnak és az egyházak békés és eredményes erőkifejtése fokozódhatik. Ennek a célnak az érdekében azonban nagy szükség volna még arra is, hogy a vegyes házasságból származó gyermekek vallását szabályozó 1894. évi XXXII. törvénycikk hatálya megszüntettessék és az 1868. évi LUI. törvénycikk kizárólagos érvénye visszaállíttassék. A vegyes házasságból származó gyermekek vallásának a kérdése ugyanis olyan probléma, amely a lelkeket állandó nyugtalanságban tartja, sőt az egységes nemzeti, társadalmi együttműködést is hátráltatja. Már pedig, ha nemzeti életünkre irányozzuk figyelmünket, abban enélkül is éppen elég nyugtalanító momentumot találunk. A gazdasági válság, amelyért különböző tényezők kölcsönösen egymást teszik felelőssé, a munkanélküliség és a munkaalkalmakért való tülekedés, amely az osztályok szerint amúgy is megosztott nemzeti társadalom azonos rétegeit is részekre bontja, a szociális nyomor, amely sok elkeseredést, irigységet és gyűlölséget vált ki, mindmegannyi szétválasztó, a nemzet egységét bontogató erő. A reverzálisharc és általában a vegyes házasságok kérdésének bolygatása azonban ott, ahová annak hatása elér, talán mindennél többet ront, mert a nemzeti társadalom fundamentumának a köveit mállasztja szét, a család egységét kezdi ki, házasfeleket, szülőket, gyermekeket és testvéreket állítva egymással szembe. A magyar hercegprímásnak az idei katholikus nagygyűlésen a házasság kérdésével kapcsolatban kifejtett elgondolása, amely országszerte s így a mi egyházunkban is visszhangra talált, azt a reményt ébreszti bennünk, hogy talán mégis kialakulhat az az atmoszféra, amelyben ezek a sokat vitatott kérdések a testvériség szellemében nyerhetnek megoldást. Amikor ugyanis a hercegprímás törvénymódosító elgondolásának második alternatívájában polgárjogi érvényességet kíván a vegyes házasfelek nem katholikus egyházi házasságának is, bizonyára úgy értelmezi ezt, hogy azt, amint azt a múltban századokon át fennállott gyakorlat és a keresztyén vallásfelekezetek közjogilag biztosított egyenlősége szellemében másként elképzelni nem is lehet, az érdekelt egyházak maguk is kölcsönösen érvényesnek ismernék el. Felelősségem tudatában erről a helyről megállapítom, hogy ilyen megoldással egyházi autonómiánknak ebben a kérdésben való állásfoglalásra jogosult szervei meggyőződésem szerint egyetértenek és a gondolatnak ilyetén megvalósítása útján ismét helyreállana a felekezetközi életnek az a nyugalma, amelyet sajnálatos módon megzavartak az új Codex Juris Canonicinek a Magyarországra vonatkozó, annakidején éppen a magyar katholikus püspöki kar által nemzeti érdekből kieszközölt exemptiókat megszüntető rendelkezései. Ilyen kölcsönös megbékélésre, sőt ezen túlmenő, a vallás- és közoktatásügyi miniszter hivatkoztam beszédében körvonalazott együttműködésre kötelezi az egyházakat a közös ellenséggel szembeni eredményes védekezés érdeke s még annál is inkább a krisztusi lélek is, amelynek hordozói. Valóban, ebben és minden egyéb vonatkozásban is létérdeke volna nemzetünknek, hogy a jubileumi érmen ábrázolt angyalt ne űzzük el országunk egéről, hanem engedjük, hogy a kezében tartott evangélium erejével áthassa és megtartsa a mi nemzetünket is. A legtermészetesebb követelmény kétségtelenül az, hogy az egyház tárja fel neki a lelkét. Nemcsak természetes, de időszerű is ennek a követelménynek a hangoztatása. Nekem ugyanis úgy tetszik, mintha ellanyhult volna az egyházakban az az erő, amely a háború után bennük fellángolt. A nagy egyházi világmozgalmak, amelyektől a világbéke előkészítése és kikényszerítése tekintetében olyan sokat vártunk, akcióképességükből sokat veszítettek. Kétségkívül szerepe van ebben a súlyos gazdasági helyzetnek is. De egészen bizonyos, hogy oka másban is keresendő, hol abban, hogy egyikmásik egyházi közösségnek célkitűzései megváltoztak, hol pedig abban, hogy egyes egyházi közösségeknek a maguk környezetében, vagy kebelében is annyi a bajuk, hogy azzal is csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak megbirkózni.