Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1933. november 10

o O 2*3. Akkor a hely, most meg a nap tölti el mély megilletődéssel a lelkemet. Ma van ugyanis Dr. Luther Márton születésének 450. évfordulója. Lélekben megállunk az eislebeni bányászlak szerény bölcsője felett, hogy kegyelettel adózzunk annak, akinek születése egy új korszak kezdetét jelenti. Az újkor kezdetét a történetírók Amerika felfedezésének időpontjára teszik. Amennyire kétségtelen, hogy Amerika felfedezése az emberiség számára új korszakot hozott, annyira bizonyos az is, hogy a reformáció jelentette lelki megújhodás nélkül az lij korszak jelentősége nem terjedt volna túl a földi lét szük tér- és időbeli határain és nem nyúlt volna bele a lelkek birodalmába, ahol sem tér, sem idő nincsen. Ennek a birodalomnak szele érinti a lelkünket most, amikor négy és fél évszázad multán a Reformátor bölcsőjéhez közelítünk. Ennek érintésére vesz erőt megilletődés a lelkűnkön és vegyül bele a mi hangunk is abba a hálakórusba, amellyel a világ ma élő, mintegy 80 millió evangélikusa a nagy napról emlékezik, amely 150 évvel ezelőtt az emberiség javára felvirradt. Dr.Luther Márton születése új korsza-k elindítója. Olyan új korszaké, amely átnyúlik az örökkévalóságba. Én ma ezen a helyen csak ennek megállapítására szorítkozom, indítványozva : juttassa kifejezésre a főtisztelendő Egyetemes Közgyűlés jegyzőkönyvében egyházunknak Isten iránti háláját azért, hogy Luthert az egyháznak és az egész emberiségnek ajándékozta és örökítse meg egyházunk hálás hódolatát a Reformátor emlékével szemben. Luther jelentőségének theológiai, kultúrális, társadalmi és nemzeti szempontból való méltatása nem képezi egy közgyűlési elnöki megnyitó anyagát, hanem az arra hivatott szakemberek feladatkörébe tartozik, akiknek viszont bő tere nyílik erre azokon a hatalmas méretű ünnepségeken, amelyek a jubileummal kapcsolatban ma világszerte lejátszódnak, valamint abban a nagyszabású irodalomban, amelyet a Luther-jubileum kitermelt. Arra való tekintettel, hogy egyházunk külső körülményei nem teszik lehetővé a hétköznapra eső négy-és félszázados jubileumnak e napon való általános megünneplését, igen tisztelt elnöktársammal úgy véltük helyesnek, ha ezt a napot egyházunk egyetemének legfontosabb munkanapjává tesszük. Ez okból hívtuk egybe az egyetemes közgyűlést ép a mai napra. Ebben is kifejezésre akartuk juttatni azt az igazságot, hogy akkor ünneplünk a legméltóbban, ha egyházunkért dolgozunk. Ehhez a munkához szeretnék ma Luther tanaiból és tényeiből néhány aktuális tanulságot levonni. Luther szerint az egyház az istenige s a szentségek sáfára. Ebből két dolog következik. Az első az, hogy az egyház egész jogi berendezkedésének egyetlen célja s rendeltetése, hogy az egyházat ennek a feladatának a teljesítésére minél alkalmasabbá tegye. A második az, hogy az egyház összes funkcionáriusainak, tehát a lelkészeknek és a világiaknak tevékenységük egész területén ettől a főszemponttól kell magukat vezéreltetniök. Nem szereplési terrénum, nem szócső, amelyen át megnyilatkozásaink a nagy nyilvánosságot elérik, nem érvényesülési bázis az egyház, hanem a legszentebb, tehát természetszerűleg a legönzetlenebb, csak Isten céljait szem előtt tartó szolgálat színtere. Luther szerint az egyháznak minden tagja pap. Ebből is két dolog következik. Az egyik az, hogy az egyház igazságait hirdetni, az egyházért kiállani nemcsak a lelkészi hivatásban állók joga és kötelessége, de minden egyháztagé egyaránt. Nincs a mi egyházunkban helye annak a kényelmes álláspontnak, hogy ez, vagy az kizárólag a lelkész dolga, mert az egyház dolga mindenkié. És ez a kötelesség nem szorítkozik csak az egyház közigazgatási életének aránylag szűk kereteire. Nem szabad nálunk gyökeret vernie annak a közgyűlési típusnak, amely az egyház világi dolgai iránt élénk érdeklődést mutat, de az istentiszteleti s általában hitéletben egyáltalában nem, vagy csak kevéssé vesz részt. Viszont nagy gonddal kell ügyelnie mindenkinek arra is, hogy az egyházi munka területére semmi oda nem valót be ne vigyen. Értem ez alatt főleg a napi politikát, vagy a mi egyházunkra nem tartozó bel- és külföldi problémákat. Elég egyházunknak a maga dolga. Ha mindenki pap — és ez az egyetemes papság elvének második folyománya — vállaljon szolidaritást a hivatásos lelkésszel annak egyházépítő törekvéseiben. Ez az általános szabály különösen szól az egyházi tisztséget viselőknek, felügyelők, presbiterek, tanárok és tanítóknak egyaránt. Siralmas dolog az, lia a lelkész abban á küzdelemben, amelynek középpontjában áll, magára van hagyatva. Az meg már egyenesen katasztrofális, ha ellene fordulnak azok, akik támogatására volnának hivatva. Nem eshetik meg ez egyetlen esetben sem az egyház javának súlyos sérelme nélkül. Luther szerint az egyház egyik ismertetőjele a kereszt, tehát a szenvedés. Távol áll tőlem, hogy ennek felemlítésével az egyházon belül aszkézisra akarjak ösztönözni, vagy kívülről jövő elnyomást akarjak kihívni, sőt az is, hogy üldöztetés látszatát keltsem, vagy fenyegető üldöztetés rémét a falra fessem. Kétségtelen azonban az, hogy kisebbségi helyzetünkből folyóan sokszor keresztet hordozunk. Természetes, hogy helyzetünknek minden megnehezítésével szemben, jöjjön az akár az állam, akár más egyházak részéről és legyen az akár anyagi, akár erkölcsi természetű, teljes erővel küzdenünk kell. Nem szabad felhagynunk annak hangoztatásával és a köztudatban való megrögzítésével, hogy nekünk isteni s emberi jogon kijár a teljes viszonosság és egyenlőség. Befelé viszont, ha -érezzük a kereszt súlyát, nem szabad kishitüvé lennünk, vag}

7 elkeserednünk. Hiszen jól tudjuk, hogv erőnk mindig a ránk nehezedő nyomás súlyával arányban növekedett,