Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1928. november 16

1. (Sz.) Az egyetemes közgyűlést bevezető istentisztelet a Deák-téri templomban 1. a közgyűlést megelőző napon este 6 órakor tartatott meg és azon Kapi Béla püspök végezte a szent szolgálatot. A közgyűlés napján-a közgyűlés tagjai a Deák-téri leánykollégium dísztermében összegyűlvén, báró Radvánszky Albert, egyetemes egyházi és iskolai felügyelő, a következő nagyszabású beszéddel nyitja.meg a közgyűlést: Főtisztelendő Egyetemes Közgyűlés! Ki tudná megmondani, hogy korunkat milyen jelzővel illeti majd az utókor? Nagy történelmi távlatból lehet csak annyira tisztán látni, elfogulatlanul ítélni meg egy kornak a jellemét, hogy az lényegét híven tükröző jelzővel legyen felruházható, és azzal összeforrva éljen tovább annak emléke későbbi századok, ezredek generációinak a lelkében. Annyi azonban bizonyos, hogy korunk a haladás kora. Csodás találmányok, a legmerészebb képzeletet is meglepő teljesítmények ejtik folyton újabb és újabb bámulatba a mai emberiséget. Amennyire vitán felül álló ez a megállapítás, annyira egyszerű és önmagától adódó a válasz is a további kérdésre, hogy vájjon ez a minden képzeletet felülmúló haladás boldogabbá tette-e az emberiséget. Nincsen, aki erre a kérdésre jó lelkiismerettel igenlő választ adhatna. Annyi bizonyos, hogy az emberiség műveltebb, öntudatosabb, nagyobb kulturális igényű lett, de nem lett jobb, hivőbb, boldogabb. Ne féljünk meglátni és kimondani, hogy a hitetlenség és erkölcstelenség erősen tért foglalt. Nagy tömegek fordultak szembe a vallással, vagy leitek közömbösek vele szemben. így van ez, és ha mindjárt megtelnek is nagy ünnepeken a templomok, és ha van is — Istennek hála — minden gyülekezet körében kisebb-nagyobb csapat, amely vallásos világnézettel vívja az élet harcát. Korunknak hitetlenség és erkölcstelenség felé hajló állapotával függ össze a boldogtalansága. A nyomorral és a felfokozott igényekkel növekvő elégedetlenség a tömegek ajkát az emberiség történelmének századain át hangzó kettős kiáltásra nyitja, amely ma minden más hangot túlharsog: Fanem et circenses! A panem kiáltásra bizony bőséges okot szolgáltat a nagy munkanélküliség és a szűkös kereset. Legyünk tisztában vele, hogy ezzel szemben az egyháznak is vannak kötelességei, sőt, hogy éppen az egyháznak kell kezébe ragadnia a segítésben a vezetést, mégpedig abban a tudatban, hogy a kor boldogtalansága, szociális nyomora annak erkölcsi és vallási ínségével is ok és okozati összefüggésben van, és hogy az igazi segítésnek azon keresztül kell történnie. Ennél a megállapításnál nagyon közelfekvő a gondolat, hogy ma különösen a lélekmentésről, a misszióról szóljak. Mindamellett a lélekmentés speciális feladatával ezúttal csak oly mértékben kívánok foglalkozni, amint azt a szociális kérdés tárgyalása követeli, más esztendőre tartva fenn az alkalmat, hogy a missziót állítsam elnöki megnyitóm középpontjába. Idő- és korszerűnek vélem, hogy az eddigi szokástól eltérően, minden — s ha még oly fontos — egyéb kérdést kikapcsolva idei elnöki megnyitóm keretéből, minket, mint egyházat érdeklő részében a szociális munka kérdésével foglalkozzam. Nem gondolnám, hogy akadna ma csak egyetlenegy is körünkben, aki kétségbevonná, hogy a szociális munka, vagy, ahogy azt szívesebben nevezem: a szeretetmunka, egyházunkra nézve is kötelező. Ma, amikor az élet annyi ilyen irányú követeléssel lép fel minden egyessel és minden közösséggel szemben, bizonyos, hogy az egyháznak sem csak a templomfalakon belül vannak kötelességei. Ez éppoly kevéssé vonható kétségbe, mint amennyire bizonyos, hogy az egyház szociális, helyesebben szeretetmunkájának nem szabad az egyház tulajdonképeni legfőbb feladatát háttérbe szorítania, vagyis, hogy az egyház, mint az Isten igéjének hirdetője és a szentségek kiszolgáltatója nem degradálható közjótékonysági intézménnyé. Ez a veszély nálunk nem forog fenn, sőt inkább fenyeget ennek az ellenkezője, hogy tudniillik nem fordítunk azt megillető figyelmet a kérdésre, vagy anyagi erőnk csekély voltának ismeretében megriadunk a feladat nagyságától. Ez a jelenség azonban, hála Istennek, szintén csak szórványos, miért is nagy igazságtalanság lenne, ha egyesek, nem ismerve azt, ezt a bírálatot alkalmaznák egyházunk egész szeretetmunkájával szemben. Nyugodt lélekkel állítom, hogy egyházunk tudatában van ezirányú kötelességének és meg is teszi erejéhez mérten a magáét. Ennek a megállapításomnak szeretném kaleidoszkópszerű illusztrációját bemutatni a továbbiakban, utalva egyben nagy vonásokban a nézetem szerint legsürgősebb teendőkre. Szeretetmunkánk példás intézménye az egyetemes nyugdíjintézet. Szociális téren az egyetemes egyház legelső és legtermészetesebb kötelessége volt ennek az intézménynek