Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1928. november 16
20 4. A lefolyt munkaév történetének két eseményéről óhajtok még beszámolni. Az egyik egyházunk nagy fia, Kossuth Lajos, emlékének fokozott mértékben való felelevenítése, amelyre a budapesti, majd a new-yorki Kossuth-szobor leleplezése szolgáltatott alkalmat, amikor is Kossuth emléke előtt hódolt a magyar nemzet és az egész művelt világ. A budapesti Kossuth-szobor talapzatára távollétemben D. Raffay Sándor, püspök, dr. Zelenka Lajos egyházkerületi felügyelővel tette le az egyetemes egyház babérkoszorúját. A newyorki út fáradalmait pedig lekötelező készséggel Kapi Béla, püspök, vette magára, aki a vállalt és nagy sikerrel megoldott hazafias misszió mellett felhasználta Amerikában tartózkodásának alkalmát arra is, hogy érintkezést keressen az Amerikai Egyesült Lutheránus Egyház vezetőségével, felkeresse az amerikai lutheranizmus néhány empóriumát, bejárja az amerikai magyar evangélikus gyülekezetek legtöbbjét s mindenütt prédikálva, előadásokat tartva, szavának erejével és egyéniségének súlyával barátokat szerezzen egyházunk és nemzetünk számára. Ezúttal is kifejezést adok Kapi Béla püspökkel szemben őszinte hálámnak, végzett munkájával szemben pedig őszinte nagyraértékelésemnek. A másik esemény, amelyről megemlékezni kötelességem, ócsai Balogh Péter, egykori egyetemes felügyelő, exhumált hamvainak a bágyoni temetőn új sírban való elhelyezése és a hamvak felett állított síremlék felavatása. Már a multévi egyetemes közgyűlésnek jelentést tettem arról, hogy erre a kegyeletes kötelességre Okolicsányi József, sziráki egyháztanácsos, irányította rá figyelmemet és a felmerülő költségek részbeni fedezésére egy 400 pengős egyházi irodalmi honoráriumát felajánlotta. Nógrád vármegye, amelynek ócsai Balogh Péter szintén nagy fia volt, megkeresésemre kilátásba helyezte, hogy a költségekhez, amennyiben költségvetésének e tételét a belügyminiszter jóváhagyja, 1000 pengővel hozzájárul. A síremlékavatás ünnepélyén egyházunk több vezető férfiával én is résztvettem és beszédet tartottam. A helybeli és környékbeli hívek is nagy számban megjelentek. Az emlékbeszédet dr. Mágócsy-Dietz Sándor, egyetemes tanügyi bizottsági elnök mondotta, különösen is arra való tekintettel, hogy áldottemlékű egykori hivatali elődöm volt az, aki az egyetemes felügyelői tiszt iskolai jellegét elsőnek és leginkább domborította ki. Lebegjen béke a küzdelmes korban egyházunk érdekeiért eredményes harcot vívott, nagy egyházi férfiú új sírban pihenő hamvai felett. A nagy férfiú hamvainak kegyeletes megbecsülése olyan kérdés feltevésére szolgál indításul, amelyről egyházunkban egyáltalában nem esik szó, amelyről pedig nem lehet eleget beszélni. Valósággal megdöbbentő az a látvány, amely nálunk nemcsak az evangélikus, de általában a falusi, sőt sok helyt a városi temetőkön is szemünk elé tárul. A halottkultusz ellentmond a keresztyénség szellemének, de a temetők elhanyagolása, a síroknak az a gondozatlansága is, amellyel nálunk sok helyen, mondjuk meg nyiltan: a legtöbb helyen találkozunk, épenséggel keresztyénietlen. Felületesség, hanyagság, a temető látásától, a halál gondolatától való irtózás, a szív szeretetének az elhunyttal való elföldelése, az emlékezés olaj nélküli mécsesének gyors kialvása, mindez oka lehet ennek a lehangoló és népünk lelkületére igen kedvezőtlen megítélést kiváltó ténynek. Bármelyik legyen is az ok, a legszigorúbb megítélésre a felsoroltak mindenikével külön-külön is rászolgáltunk. Én nem tudom elég nyomatékkal hívni fel erre az állapotra az összes illetékesek figyelmét, kérve őket, hogy tegyenek meg mindent, amit megtenni módjukban áll, a temetők fokozottabb megbecsülése és a sírok kegyeletes gondozása érdekében. Leghelyesebben az evangélikus egyház rendje szerint az egyházi esztendő utolsó vasárnapján, de akár az országosan megült halottak napján is, illetve az ahhoz legközelebb eső vasárnapon, de valamikor legyen minden gyülekezetünkben halotti ünnep és szolgáljon az önmagától adódó alkalmul lelkészeinknek arra, hogy kegyeletre tanítsák, szorítsák híveiket. Halottakról emlékezem. Azokon a nagy halottainkon kívül, akikről meghatottsággal emlékezett meg napjr rend előtt az egyetemes közgyűlés, más veszteségek is érték az elmúlt év folyamán egyházunkat. Pihenni tért a küzdők sorából Bikády Antal békési egyházmegyei felügyelő. A debreceni egyházközség országos nevű, világot járt, ritka, de méltán megérdemelt megbecsüléssel és szeretettel körülvett, kiváló, fiatal lelkésze, Farkas Győző, tragikus módon befejezte sokat ígérő földi pályafutását. Sántha Károly, a tisztes aggastyán, kezéből kitépte a halál a lantot, amelyen Istent dicsérő énekeket pengetett az egész ország evangélikusságának lelki épülésére. Énekei tovább zengnek a gyülekezetekben. S akiknek a lelke azok éneklésekor az áhitat szárnyán a magasságba emelkedik, mindenkor áldani fogják a nagy költőpap emlékezetét. Lengjen a halottak porai felett és legyen emlékükön áldás. A hazai unitárius egyházat is érzékeny veszteség borította gyászba. Pátriárchák korát ért, közbecsülésben állt püspöke, Ferencz József, visszaadta lelkét Teremtőjének. Az emlékezetére tartott gyászistentiszteleten az egyetemes egyház képviseletében én is résztvettem és kifejezést adtam a gyászoló egyház illetékes tényezői előtt egyházunk együttérző részvétének.
