Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1926. november 11

4 1. magát ez alól kivonhatná, mert abban a pillanatban, amjnt ezen feladatok teljesítése elől elzárkózik, megszűnt a létalapja, önmaga mondotta ki maga felett az ítéletet. Ezen szempontból égető probléma a Theol. Otthon és a Lelkészképző Szeminárium kérdése, hogy lehessen olyan lelkésznemzedékjink, amely a gályarabok bátorságával, ha kell, a gályarabok martíromságával tudjon hitet vallani, bizonyságot tenni. Ezért kell minden áron Theol. Otthon és Szeminárium, még ha létesítésük nagy anyagi erőmegfeszítést jelentene is. Sajnos, az elmúlt esztendő sem hozta meg e téren az oly régen várt megoldást, de az előkészítő lépések erős ütemben haladnak, és így megvan a biztató remény arra, hogy az elmaradhatatlan állami, valamint a remélt külföldi segéllyel és saját erőinknek a végsőkig való megfeszítésével az idei közigazgatási esztendő megérleli a kérdéseket és elvezet azok megvalósulásának stádiumáig. Ugyanezen szempontok teszik parancsoló kötelességünkké minden fokozatú tanintézeteinknek, legfelsőbb íokon Miskolcra menekült egyetlen jogakadémiánknak fenntartását is. Az evang. jogásznemzedék is papinemzetség ugyanis, amely a jogszabályok és törvényparagrafusok rideg betűjén keresztül is evangelizál. Ezért nem szabad tanárságunknak és tanítóságunknak sem megfeledkeznie egy percre sem arról, hogy minden evang. tanintézet templom és minden evang. tanerő — prédikátor. Erre inti őket a gályarab-tanítók és tanárok martíromság által való bizonyságtétele. Ugyanezen szempontoknak és ugyanezen meggondolásnak kell áthatniok egyházi gyűléseinket még akkor is, ha tisztán közigazgatási kérdéseket tárgyalnának. Mert mi más az egyházi közigazgatás, ha nem az evangelium szolgája?! Amint azonban a gyűlés ellentétek szításának és egyenetlenkedések előidézésének színterévé sülyed, ítéletét vette, nincs többé szükség reá. Ugyanezen meggondolás teszi parancsoló kötelességünkké a belmisszió minél intenzívebb gyakorlását és a szórványhíveknek fokozott mértékben való gondozásbavételét. Hogy egyházunk minden fokozatán és minden tényezőjében minél inkább az evangelium sáfára lehessen, hogy a változott viszonyok között olyan alkotmány bástyáit építhesse meg, amely az új helyzetben a réginél jobban biztosítja ennek a legfőbb egyházi feladatnak a teljesítését, azért kell a zsinat. Ennél a pontnál nem hallgathatom el azon nézetemet, hogy a zsinat törvényhozása csak akkor lesz szerencsés, ha az többé-kevésbbé törvénybe iktatása lesz a kialakult joggyakorlatnak, ha kodifikálása lesz az egyház közszellemében gyökeret vert reformoknak és tartózkodik oly változtatásoktól, amelyek nem állnak összhangban egyházunk sajátos történeti fejlődésével és nem természetes megnyilatkozásai lelkületének, és ha nem kívánja ridegen levonni az ország — mindnyájunk reménye szerint csak átmenetileg — változott területi viszonyainak konzekvenciáit jól bevált, élő organizációk esetleges megbolygatásával. A mandátum, amellyel a zsinati képviselők a zsinatra küldendők és a jelszó, amely a zsinat kapuja fölé irandó, csak ez lehet : ne feledd az evangéliumot, az evangeliumi hitet és az egymás megbecsülésében nyilvánuló keresztyéni szeretetet! Egyházunk jelene és jövője attól függ, hogyan szívleljük meg a gályarabok néma martíromságának hozzánk intézett e beszédes intelmeit. II. A gályarabok szabadulása 250 éves jubiláris évfordulójának nagyhorderejű alkalmisága a magyar állam és a magyar nemzeti társadalom számára is fontos tanulságot jelent. Az az idő, amelyet gyászévtized néven ismer a történelem, gyászos volt nemcsak az evangélikus és a testvér református egyházra, de a magyar nemzetre nézve is. A gályarabok nemcsak az evangéliumi hitnek, a magyar protestantizmusnak, hanem a magyar nemzeti gondolatnak és így a magyar nemzet egyetemének is martírjai. Az idei jubileum félreérthetetlenül dokumentálja azt a nagy igazságot, hogy a protestantizmus fundamentális nemzetfenntartó erő, hogy a magyar nemzet és a magyar protestantizmus sorsa ebben a hazában elválaszthatatlanul összeforrt. E tekintetben, azt hiszem, elegendő röviden rámutatnom arra a történelmi tényre, hogy a nemzet szabadságharcainak megvívásához szükséges erőt sok tekintetben a protestantizmus szolgáltatta. Azon erő és erkölcsi érték tudatában, amelyet egyházunk az államra nézve a fentiekben vázolt szempontból is jelent, sajnálattal kell kifejezésre juttatnom azt az érzékeny csalódást, mely egyetemes egyházunkat a felsőházi javaslatnak a nemzetgyűlés közeli órákban megszavazott azon határozatával érte, hogy egyházunk részére a főrendiházban bírt 6 hellyel szemben csak 4 helyet biztosít. A megszavazott törvényjavaslatnak ezen intézkedése sajnálatos visszafejlődést jelent egyházunknak a főrendiházi törvénnyel biztosított volt jogállományában. A csalódás annál érzékenyebben érinti egyházunkat, mert a javaslatnak nyilvánosságra történt hozatala óta eltelt elég hosszú idő alatt minden kedvező eredményre reményt joggal nyújtó alkalmat és módot felhasználtunk egyházunk vezető férfiaival arra, hogy egyházunk e téren fennálló jogállományát biztosítsuk.