Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1926. november 11

A törvényjavaslatnak immár kétségtelenül törvényerőre emelkedő határozata előtt a 1 törvénynek kijáró köteles tisztelettel bár, de nem a lélek derűs megnyugvásával, meg kell hajolnunk. Lehetetlen meg nem állapítanunk, hogy a jelen kultuszkormány részéről egyházunkkal szemben sok megértést és jóindulatot tapasztalunk, amit a lelkészi korpótléknak értesülésem szerint a következő költségvetési évre tervbevett újbóli folyósítása is örvendetes módon bizonyít. De lehetetlen ugyanekkor nem sérelmeznünk azt a kétségtelen tényt, hogy a törvénybiztosította teljes egyenlőség és viszonosság az egész vonalon még mindig nincsen kiépítve. Az egyenlőtlenség pedig egyenetlenséget vonhat maga után, az egyenetlenség viszont romlásra vezet, amint azt Mohács- szomorú példája is mutatja. Vétkes mulasztást követne el tehát mai közgyűlésünk egyházunk törvényes pozíciójával, egyházunk jövőjével és a gályarabok emlékével szemben, ha ezen állapot ellen óvást nem emelnénk és nem hívnók fel nyomatékosan az államhatalom figyelmét arra, hogy még nagyon sok és sürgős tennivalója van az 1848. XX. t.-c. fokozatos végrehajtása terén, amelynek létrejötte nem pillanatnyi hangulatnak, hanem a szabadsághősök és a gályarabok könnye, verejtéke, vére hullásának vívmánya, s amelynek végrehajtása eszerint az államhatalom részéről nem kegy, hanem ellentmondást nem tűrő, eminens kötelesség. Nem akarok ugyan ezen kérdéssel kapcsolatban részletezésekbe bocsátkozni, de, úgy érzem, mulasztást követnék el, ha az anyagi gondok alatt roskadozó, újabban tekintélyes tanítói nyugdíjjárulékkal is sújtott gyülekezetekre gondolva, kifejezetten rá nem mutatnék az adócsökkentési államsegély eddiginél gyorsabb ütemben való emelésének múlhatatlan szükségességére. A magyar protestantizmus sorsa nem szűnt meg a független magyar állam létrejöttével egyet jelenteni a magyarság sorsával. Kívülről az elszakított részek létérdeküknek nem kedvező, más környezetbe jutott protestánsainak százezrei figyelik a csonka ország protestantizmusának állapotát, s a protestáns külföld is fokozott figyelemmel szemléli, mi történik itt értünk, vagy ellenünk. Ne tévessze szem elől az állam és a nemzeti társadalom idebent, hogy a protestantizmus, amely élő, meggyőződéses egyéniségeket állít csatasorba az Isten igéje és a józan ész fegyverével a destruktív irányokkal szemben, a nemzetvédelmi front egyik legfontosabb szakaszát alkotja. III. A gályarabok szabadulása jubileumának nagy alkalmából foglalkozva egyházunk és a hazai róm. kath. egyház egymásközti viszonyával, Szelepcsényi prímás szavai csengnek fülembe: „Én, mint magyar, irántatok részvétemet meg nem tagadhatom". Szelepcsényi prímás egyéniségével, a gályarabokkal szemben tanúsított eljárásával és egész politikájával ezen a helyen ezúttal nem akarok bővebben "foglalkozni, megállapítom azonban, hogy, amennyire nincs egyházunknak ilyen részvétre szüksége, annyira joggal vár el rokonérzést minden nemzetalkotó elemtől és testülettől ebben a hazában, tehát a hazai római katholicizmustól is. Jól tudom, hogy a római katholicizmust annak egész egyetemére érvényes dogmák, törvények és jogszabályok kötik. De tudom azt is, hogy az utóbbiak alól exemcióknak is van helye. Közismert tény, mint tett a magyar római katholikus püspöki kar a Ne temere kibocsátásakor Rómában lépéseket abban az irányban, hogy annak rendelkezései hazánk különleges felekezeti helyzetére való tekintettel hazánkat illetőleg ne érvényesíttessenek. Helyesen vélem ezen eljárást a róm. katholikus püspöki kar hazafias érzésén kívül bizonyos rokonérzés tényének is tulajdoníthatni. Annál fájóbban érinti azonban egyházunkat, hogy épp ma, amikor a legnagyobb lenne a szükség egymás kölcsönös megbecsülésére és testvéri támogatására, nemcsak hogy nem némulnak el, de ismételten felmerülnek egyes nem annyira hazai talajból táplálkozó, mint inkább valószínűleg kívülről jövő irányításra visszavezethető oly jelenségek, amelyek egyházunk méltóságát mélyen sértik és vallásos meggyőződésünket érzékenyen érintik. Ezen jelenségeket nem részletezem bővebben egyrészt azért, mert közismertek, másrészt pedig azért, mert még a látszatát is kerülni akarom annak, mintha ezek felsorolásával a helyzetet kiélezni szándékoznám. Annál nyomatékosabban kell azonban rámutatnom azon áldozatkészségre, fegyelmezett lelki emelkedettségre, amelyet az általunk komolyan kívánt felekezetközi, becsületes, testvéries békesség nagy eszméjének szolgálatában eddigelé hoztunk és amelyet — az egyházi érdek és önérzet köteles határain belül — a jövőben is meghozni hajlandók vagyunk. Tesszük pedig ezt abban a reményben, hogy a nemzet jól felfogott, egyetemes érdekei szempontjából a hazai római katholicizmus részéről hasonló meggondolással találkozunk. E haza minden igaz és jó keresztyén honpolgárának hálás elismerésére számíthat a kultuszminiszter úr részéről tapasztalható azon fáradozás, amellyel az egyes keresztyén egyházak között mutatkozó félreértések kiküszöbölésére törekszik és a felekezetközi béke érdekében a kölcsönös méltányosság gyakorlására alkalmas légkört megteremteni igyekszik.