Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1923. március 22

egyházközségeinknek és tanintézeteinknek is nem adatik meg az alkalom arra, hogy akaratuknak ők is szabadon kifejezést adhassanak és így, ha a körülmények ezt lehetővé teszik, kötelességemnek fogom ismerni ezen állást az egyházközségek és tanintézetek rendelkezésére bocsátani, hogy bizalmukkal szabadon ajándékozhassák meg akkor azt, akit ezen állás betöltésére legalkalmasabbnak tartanak. Mélyen átérzem főtiszt, egyetemes közgyűlés ezen reám nézve oly ünnepélyes pillanatban a részemre felette kitüntető egyetemes felügyelői állás jelentőségét és azon hivatásnak nagyságát, melynek betöltésére vállalkozom és nem tagadom, ha összehasonlítom ezen állás jelentőségét erőim fogyatékos voltával, mind erősebbé válik azon aggályom, képes leszek-e, különösen a mai végtelenül nehéz és komoly időkben eleget tenni azon követelményeknek, amelyeket az egyetemes egyház felügyelőjétől méltán, sőt kötelességszerűen elvárhat. Jóllehet ily aggódó, de nem csüggedt lélekkel tekintek a jövőbe, amely a befejezett eseményeket és tényeket elénk táró múlttal szemben már ezen természetéből kifolyólag is csak a bizonytalanság jellegével bírhat, mégis meghajlok hittestvéreim bizalmában megnyilvánult elhívása előtt és bízva Istenem értelmet és erőt adó áldásában, vállalom az egyházi életünkben részemre kijelölt ezen legfőbb világi vezetőhelyet. Mert meggyőződésem szerint az egyházi élet terén akadályoktól visszariadni nemcsak nem szabad, hanem inkább az egyház szolgálatába kell állani ott és akkor, ahová és amikor Isten akarata az egyént állítja. Az evangéliumi egyház szervezetének főerősségét éppen abban találja, hogy közegeinek működése egyrészt a bizalomnak, másrészt a szabad elhatározásnak folyománya és ha működésünk külsőleg a kötelesség jellegét, belsőleg mégis erőink és egyéniségünk önkéntes odaadásának bélyegét viseli magán. Végtelenül megtisztelő és jóleső a bizalomnak velem szemben való ilyetén megnyilvánulása, nemcsak azért, mert abban az egyházi élet terén kora ifjúságom óta csekély tehetséggel, de mindenesetre egyházam iránti szeretettől áthatott becsületes törekvéssel és szándékkal kifejtett szerény munkásságomnak minden várakozást meghaladó mértékben való méltányolását kell látnom, de még inkább azért, mert érzem, hogy megválasztásomban elsősorban és talán legfőképen az elismerés, kegyelet és hálás visszaemlékezés nyilatkozik meg hittestvéreim részéről azon őseimmel szemben, akiknek emlékével magyarhoni evangélikus egyházunk története jó és balsorsban évszázadokon át oly szorosan egybeforrott. Azt hiszem, nem követek el szerénytelenséget, ha ezen, őseim emlékével szemben táplált kegyeletes érzelmeimnek itt ezúttal is kifejezést adok, megfogadva, hogy hazafias érzéstől áthatott hithűségük lesz ezen állásban is működésemnek vezérlő csillaga. Ez a körülmény teszi, főtiszt, egyetemes közgyűlés,