Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1917. november 8

1. Istennek ez az örökké tevékeny, örökké áldó és megszentelő Lelke beszél a történelemben és beszél ma is a gyülekezetekhez, szól ehhez az ünneplő gyülekezethez is. Hallgassuk meg szavát, mert ez az igazság beszéde A lélek beszéde a reformáczió művéről meggyőz affelől, hogy: 1. A reformáczió forrása az emberi meggyőződésnek az isteni igazsággal való találkozása. 2. A reformáczió munkája az isteni igazság megtisztítása a reárakott emberi tehertől. 3. A reformáczió továbbfejlődése és végczélja az isteni igazság örök megdicsőülése. 1. Tehát a Lélek beszéde a reformáczió művéről meggyőz affelől, hogy a reformáczió forrása az emberi meggyőződésnek az isteni igazsággal való találkozása. Oh. be gyönyörű találkozó ! A mikor az igazság ősereje, maga az örök isteni, kijelentésszerűen ébred újra egy-egy nagy elme, nagy lélek öntudatában és ennek lángoló megnyilvánulása révén szinte második teremtés, újjászületés erejével borít új meggyőződés, új lelkesedés lángjába millió szívet, millió lelkiismeretet; a mikor a művészi varázserő, a költői láng, a prófétai ihlettség szinte csodatevő hatalom gyanánt a szellemi alkotás oly magas fokára vezérli egy-egy földi nagyság lelké't, ahol a szívéből kisugárzó földi tűz már-már ölelkezni kezd az égi kegyelem napjából kisugárzó mennyei tűzzel. Az örök isteninek és az örök emberinek ebből a csodás találkozásából erednek a lángelmék, a világfordító nagy korszakok, az emberi történelem igaz nagyságai. Innen ered a reformáczió is. Százezrekben, művelt és gondolkodó elmékben élt már a vágy a keresztyén hitre, tanra, egyházi szervezetre, valláserkölcsi életre nézve hirdetett isteni igazságoknak valami tökéletesebb, megnyugtatóbb, # a maguk lényegének megfelelőbb és így boldogítóbb formában való megvalósítására. Mint a puszta éjjeli vándorának a pásztortüzek világa, úgy mutatta e százezreknek az igazság felé vezető utat egy-egy Savanarola, Husz János, Wikleff és Vald Péter bátor szózata. De a százezrek szívében, a múló évtizedek és évszázadok méhében, a kor szellemében fel-feltünedező e vágyak szikrafénye, imbolygó pásztortüze csak akkor vált egyszerre az elmúlt évszázadok tévedéseire és a jövendő évszázadok föladataira egyaránt vakító fénynyel reávilágító nappali világossággá, a mikor a nagy Luther lelkében eleddig szokatlan erővel, az öntudat legmagasabb fokú tisztaságában, az erkölcsi bátorság ellenállhatatlan varázserejében és a prófétai szellem lángoló lelkületében nyert valóságot az isteni igazságnak az emberi meggyőződéssel való találkozása. Tartsd meg azt, a mi a tied, mondja a Lélek a gyülekezetnek. Nos, mi az, a mi az enyém, meg a tied, meg az egész gyülekezeté és édes mindnyájunké ? Mi az, a mi elválaszthatatlan mindnyájunk szellemi, szívbeli hitbeli, erkölcsi kincseinek birtokától, a mi nélkül mindezek merőben élettelen,-holt kincsekké válnak? Ugyebár semmi más, mint a tulajdon benső meggyőződésünk, vagyis az örök eszményinek, az örök szépnek és jónak, az örök igaznak lelkünkben meggyökerezett ereje és tudata. A mikor Luther meggyőződött róla, hogy a mit az ő korában a Krisztus evangélioma köréből valónak tanítanak, a mit krisztusinak, keresztyéninek hirdetnek, a mit az üdvösség útjának, föltételének mondanak, a mit a néptől vezeklésként, áldozatként, szertartásként, hitbeli parancs követéseként meg» kívánnak, az jelentékeny részében vagy Krisztus evangéliomának téves fölfogásában vagy annak erőszakolt magyarázatában találja okát és innen ered millió és millió keresztyén szív és lélek szellemi rabszolgasága, a Krisztus nyájának valóságos szellemi sötétségben tévelygése és az ebből fakadó számos szellemi és erkölcsi baj, betegség, ínség, nyomor a lelki élet, sőt továbbmenve, a népélet és az államélet terén ; és meggyőződött erről magának az isteni igazságnak, a Krisztus evangéliomának tiszta forrásából : abban a pillanatban kialakult lelkében a keresztyén egyháztörténelem legnagyobb reformátorának minden jellemző vonása, mert a prófétai ihlet, a nagyszabású föladat átérzése az ő lelkében e pillanattól kezdve meggyökeresedett "a teljes és tökéletes erkölcsi elszántságban. Hiába Worms, hiába Lipcse, hiába Marburg! Az a hatalmas pörölycsapás, a melylyel 1517 október 31-edikén hadat üzen kora minden elfogultságának: bedöntötte az elmúlt évszázadok szellemi és hitbeli eltévelyedéseinek kapuját és soha többé be nem tömhető rést vágott a tökéletesebb, a tisztább keresztyén, krisztusi, evangéliomi hit- és életfelfogás számára. Tehát nem a reneszánsz és nem a humanizmus természetszerű továbbfejlődése ; nem az ú. n. előreformátorok munkájának természetszerű továbbalakulása ; nem — mint ellenfeleink szeretik mondani — a szerzetesi élet feszélyező korlátai közül való szabadulás vágya (a mi egyébként teljesen jogos, természetes és isteni alapon erkölcsös vágy) és nem egy fékezhetetlen természet mindenáron való újításvágya szülte a reformációt, a keresztyén egyház megtisztítását az oda nem való elemektől: hanem szülte azt az az elhatározó pillanat, a mikor Isten kegyelméből támadt egy igazi nagy, prófétai szív és lélek, a mely a meggyőződése mélyén magáévá tett isteni igazsággal szemben nem ismert meghátrálást, sőt- inkább lázasan, boldogan, apostolt hévvel és lelkesedéssel látott hozzá annak valóra /