Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1884. október 8
— 3 — terjedő nemzeti jellegű közművelődés lévén a legszebb, legbiztosabb kapocs nagy történelmi hagyományok mellett, mely az ország polgárait egymáshoz fűzi, kiket ezen nemzeti jellegű cultura terjesztése által közelebb hozni egymáshoz, és az összetartozás érzetét felkelteni és megszilárdítani bennök : oly feladat, melynek az egyház, amennyiben a hazai közművelődésnek egyik tényezője, kell, hogy megfelelni igyekezzék. Természetesen nekünk első sorban mindig az Evangéliumban lefektetett vallás-erkölcsi elvekhez is viszonyítva kell eme közművelődési feladatokat tekinteni és ezért talán más eszközökkel és más úton, de ugyanazon czél felé kell törekednünk, melyet e tekintetben az állam maga elé tűz. Egyházunk oly szép jogoknak van birtokában hazai alaptörvényeink értelmében és azoknak megőrzésére mindenkor méltán oly nagy súlyt fektetett, miszerint nem kételkedhetem, hogy ezen jogainknak sértetlen fentartására oly súlyt fog fektetni egyházunk minden tagja, hogy még áldozatok árán is kész volna-e jogokat biztosítani. De még áldozat sem kívántatik tőlünk, csak az, hogy ismerjük fel helyesen, miszerint saját érdekünk is tökéletesen azonos e tekintetben az állam legfőbb érdekeivel, hogy t. i. egyházunk azon szolgálatot, melyet a közművelődés érdekében korunk, a hazai közvélemény ma tőle megkíván, valóban teljesítse is. Mi természetesen nem téveszthetjük szem elől, hogy gyülekezeteinkben a gyülekezeti tagok anyanyelvén is liirdettettik az evangélium, de más részről el kell ismernünk azon szükséget, hogy ránk is vár azon feladat, miszerint azon culturteendőket, melyek hazánkban ránk várakoznak, csak ugy fogjuk megfelelően teljesíteni, lia a magyar nyelv ismeretének minél tágabb körben való elterjedését is előmozdítjuk. Egyházunk demokratikus szervezete, az egyházat alkotó egyes testületeknek, úgymint: az egyes gyülekezeteknek, esperességeknek és kerületeknek is fennálló önrendelkezési joga biztosításául szolgálhat arra nézve, hogy e tekintetben jogtalan kényszer nem fog alkalmaztatni. De még az önérdek s egyházunk saját tagjaival szemben fennálló kötelesség is sürgősen követeli, sőt mintegy parancsolja, hogy a magyar nyelvnek, mint az állam hivatalos nyelve ismeretének minél tágabb körben való terjesztésében tanintézeteink hátra ne maradjanak. De ne csak az képezze feladatunkat, hogy a magyar nyelv ismeretének terjesztésére a hazai közművelődés érdekében munkálkodjunk; még szebb és magasztosabb feladat is várakozik reánk, hogy a liaza szeretetének erkölcsileg is nemesítő hatását felismerve, tanintézeteink a legszerényebb népiskolától kezdve a középiskolák és egyetemes theologiai akadémiánkig, iskolái legyenek a keresztény felebaráti szeretetnek s egyúttal a hazaszeretetnek is. Habár egyházunkban az egyetemes papság elve érvényesül, kétségtelen, hogy az egyes gyülekezeteknek szellemére a lelkész gyakorol döntő befolyást. Ezért legyen főtörekvésünk az, hogy egyházunk oly buzgó lelkészekkel bírjon, akik gyülekezetük körében hirdessék mindenek előtt az evangelium magasztos tanait, de ne feledkezzenek meg arról, hogy ez országban a felebaráti szeretet törvényeinek megvalósítását az által fogják leginkább megközelíteni és előmozdítani, lia e haza különféle anyanyelvű polgárai közt ébren tartják az összetartozás érzetét és fel tudják kelteni a hazaszeretetet. Arra nézve pedig, hogy minők legyenek lelkészeink, azon intézetek lesznek kétségkívül legnagyobb befolyással, melyből e lelkészek kikerülnek. Fordítsuk ezért főfigyelmünket theol. intézeteinkre, különösen, mint egyetemes egyház, pozsonyi akadémiánkra ; legyen ez nem csak a tudományok felszentelő csarnoka, melyben az evangelium magasztos igazságai magyaráztatnak ; legyen ez egyúttal oly intézet, mely hazai közművelődésünknek is szolgálatot tesz. Azon kérdések közül, melyek egyházunkat kiválóan'érdeklik, nem először merül fel e helyen Horvát-Szlavonországok területén lakó hitsorsosaink helyzete. Elődöm, nagyemlékű néh. br. Radvánszky Antal is utalt már arra, és felhívta az egyetemes gyűlés figyelmét Horvát-Szlavonország területén lakó hitsorsaink állapotára. E tekintetben azonban két egymástól eltérő helyzet forog fenn, amely eltéréshez képest más álláspontot kell nekünk is elfoglalni. Egyrészről teljes mértékben figyelembe kell vennünk az 1868: XXX. t. cz.-nek rendelkezését, mely Horvát-Szlavonországnak egyházi kérdésekben autonómiáját fentartja ; másrészről nem szabad megfeledkeznünk, hogy Szlavónia területén léteznek oly egyházaink, melyekre az 1791. XXVI. t. cz.. annak világos rendelkezése szerint kiterjed s melyek tényleg egyházkerületeinkhez beosztva, egyetemes egyházunkkal is szerves összefüggésben vannak. — Messze vezetne, lia Horvát-Szlavonország területén lakó hitsorsaink helyzetéről egyházi szempontból bővebben kivánnék szólani ; de időszerűnek tartom annak kijelentését, — amit szorosan meg kell tartani — miszerint egyrészről bármily rokonszenvvel kisérjük horvát-szlavonországi hitfeleink törekvéseit, az 1868: XXX. t. cz/által elénkbe szabott korlátot teljes mértékben tiszteletben kell tartani; de nem kevésbbé kell ügyelni arra is, hogy azon gyülekezetek, melyek az 1791. XXVI. t. cz. alapján, habár Szlavóniában feküsznek, egyházunk tagjai s ezen törvényes kapcsolatból ki ne szakíttassanak, sőt, hogy ezen törvényes kapcsolatban s abból folyó jogaiknak zavartalan élvezetében megtartassanak. 1*
