Evangélikus Egyház és Iskola 1898.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, kérvények stb. - S–ó. Szektaveszedelem

228 keze. Az a Jakab-féle szemrehányás: „Ti meg megvetitek a szegényt I" — jelentős még ma is, hiszen a társadalmi kasztszellem teljes mérgével dúl az egyházban is ; az adót pedig egyaránt fizeti szegény, gazdag, avval a különbséggel, hogy annak a szegénynek azt fizetni sokkal nehezebb s aránylag a megterheltetése is rendszerint jóval nagyobb : csoda-e hát, ha az az együgyű, az a semmibe se vett lélek, kiben azonban él még az istenképüség minden más emberével azonos öntudata, lassanként arra a tudatra jön, hogy ő tulajdonképen csak igavonó plebs, hogy az egyház neki csak mostohája ; s ha aztán lelkéhez fórkőzik a csábitó szó, elfordul édes anyjától s „egyházgyűlölővé" lesz, a mely tényre is Szemleiró helyesen utalt. De hát, én Uram és Istenem, kit okoljunk itt: azt a „majmot"-e, avagy önmagunkat?! . . . Szemleiró szememre veti, hogy nem ismerem az életből, mik ezek a szekták. De tán igen. Egy alkalommal egy barátommal sétálni mentem s a mint egy városvégi utczán végig haladunk, sajátságos hangzavar üti meg füleinket. Figyelmesekké lettünk, arra fordultunk — s mit tapasztaltunk? A zaj két szomszódházból hatolt ki. Az egyik csapszék volt, a hol, piszkos, bűzös gőzben, duhaj lárma közt, munkáscsoport tartotta szombatesti „áldomását" ; a másik, a tőszomszédságban, egy kis bolthelyiség volt, a melyben, pislogó lámpafény mellett, baptista iparosok és munkások tartották szombatesti pihenőjüket, buzgó énekléssel s imádsággal. Énekük most kihatolva a szabad levegőre, beleütközött a korcsmai tivornya zajába s evvel való küzdelemben tört magának utat fel, fel, tisztább régiók felé. — Bizony bizony ezek a „majmok" — emberekként mentek haza imaházukból; azok az „emberek" pedig onnan a csapszókbői aligha nem — disznókként; — egy másik jó barátom már hosszabb idő óta nehéz beteg s úgyszólván naponként meglátogatom, mely alkalmakkor (alkonyat után) gyakran elhallgatjuk együtt az egyszerű, buzgó zsolozsmát, mely ugyanazon háznak egyik földszinti szobájából egy szegény baptista csizmadia lakásáról (hol istentiszteletet is tartanak) hangzik fel hozzánk s sokszor elelmélkedünk a kérdés felett, miért kellett e buzgó, e kegyes lelkeket egyházunknak elveszítenie . . . Külföldön is el-el látogattam imaházaikba s mondhatom, sokszor épültem magam is együgyű hitük nagy erején ... De láttam családi életüket is, becsületességüket polgári hivatásukban, békeszeretetüket, megbízhatóságukat. Hiszen a nazarénus, az igazi s nem a korcs : maga — még kificzamodott lelkimivoltában is — egy-egy erkölcsi karakter, egy-egy őserő ! . . Nem, Szemleiró atyámfia, nem „majmok" ezek, hanem emberek, a kik — istenkópüségüket keresik... És én azért látom épen örvendetesnek a szekták jelenségét, mert ezek szerintem kiáltó bizonyságai az élő hitszükségnek, az üdvre való sovárgásnak s másrészt komoly figyelmeztető, sőt kényszerítő eszközök aira, hogy immáron gondolkozzunk, fogjuk meg komolyabban az ekeszarvát, vegyük komolyabban hivatásunkat, a lelki pásztorkodást s vegyük a lelkeket egyedül ós kizárólag, önmagukért s ne az egyházért, az az embert magáért az emberért lelkipásztori gondunkba ! Majd az ilyen emberek útján virulni fog aztán az — egyház is. Én tehát minden habozás s alkuvás nélkül újból kijelentem, hogy a baj főokát abban látom, mert nem tápláljuk eléggé a lelkeket, vagy ha igen, nem tápláljuk úgy, hogy meg is elégítsük. Ennek a főoka pedig, mint már emiitettem, mert nálunk manapság nagyobb az institutio, mint a minek az szolgál ; több szemünkben az egyház^ mint a lelkek üdvössége. Pedig — ha nem csalódom — az köztünk a lényeges különbség, hogy Szemle az in s ti tu ti ót hangsúlyozza, az egyházat a maga külső tekintélyével, a papi hivatallal, a külerők hatalmával, egész fegyelmi rendszerével, olyformán, a mint azt a 20-as évek óta Német földön a Hengsterberg-Stahl-féle „positiv egyházi" irányzat u. n. „restaurationális theologiája" megálmodta. Ámde meg vannak-e az ily törekvéseknek mi nálunk is az antecedentiái ? A. vulgáris, másrészt a kanti bölcselet által mélyült s mindkét oldalról az egyházat létgyökerében megtámadó rationalismus ? A „pananthropismus," majd u. n. humanismus, valójában pedig socialismus, materialismus, atheismus, melyekbe a német theologia s vallásos élet a hégeli philosophia bomlása után elmerült s a melyekkel szemben a már oly sokféleképen megzaklatott ós megfélemlített s szinte életgyökeróben megrendített egyház csupán a maga „positiv" hatalmi eszközeinek teljes ridegséggel való alkalmazásában látta a remediumot, egészen az — excommunicátióig? Történetileg, psychologiailag jól érthető e „positiv" restaurális