Evangélikus Egyház és Iskola 1896.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, kérvények stb. - Endreffy János. Ezredéves ünnepi beszéd

Ezredéves ünnepi beszéd. Az „lívang. Egyház és Iskola" első diját megnyert mü. I rta : Endreffy János, f.-szelü lelkész. Jelige: „Az embernél vagyon az elmének gondolatja, de az Úrtól vagyon a nyelvnek beszéde." Példab. 16, 1. Alapige: Ézsaiás 52, 6—9. 6. Annakokáért megesméri az én népem az én nevemet a napon ezért, hogy én magam, a ki szólok vala, imé jelen vagyok. 7.Oh mely szépeke hegyeken az Evangyéliom hirdetőnek lábai, a ki békességet hirdet, örömöt mond jóról, szabadulást prédikál, ki azt mondja a Sionnak : Uralkodik a te Istened ! 8. A te őrállóidnak szavolc hallatik, felemelik szavokat, egyetembe kiáltanak: mert az ö tulajdon szemekkel meglátják, mikor visszahozza az Ur a Si<>nt. 9. Énekeljetek, örvendezzetek mindnyájan Jerusálem pusztaságai : mert megvigasztalta az Ur az ö népét, megszabadította Jerusálemet. Szeretett testvéreim az Úrban ! A magas Kárpátokon átkelve az ország határán áll Árpád népe ! Messze kelet pusztáiról érkeztek Attila örökét birtokba venni. A pillanat magasztosságát érezve, dobogó szivvel. fénylő tekintettel, duzzadó erővel, de egyszersmind aggódó vágygyal néznek körül a hármas bérez és négy folyam hazáján és néznek, néznek a meszsze távolba. . . Vajh', mit rejt a jövő méhében ? Hát ez lesz az új haza ! Megadja-e az eledelt? Lesz-e benne megelégedés és állandóság? Igy volt ez ezer esztendővel ezelőtt. A kérdésekre akkor nem volt felelet. Es ma, ezer év múlva? A kérdésekre megjött a felelet. A kétség eloszlott. Az ezerév előtti sugallat nem csalt, az ősök legszentebb vágya, reménye teljesült. Árpád népe Kárpátoktól Adriáig az úr ma is ; az ő vérük, nyelvük, szellemük és emlékük él e földön. Őshazájuk most még virágzóbb és hatalmasabb, mint volt valaha, versenyez a többi nagy nemzetekkel. S lia most a honfoglaló apák sirjaikból feltámadnának és ezt látnák : egyetlen egy szavuk volna csak és ez az volna : Bizony az Isten megáldotta a mi munkánkat! De megjelennek most a mi lelki szemeink előtt nemcsak a honfoglaló, hanem a honfentartó és honmentő ősök dicső alakjai is. Oh, mert hogy most e haza a mienk és ezredéves ünnepet ül, azért tiz hosszú századnak kellett soha nem szűnő élet-halál harezot vívnia. — Látjuk e századok rettentő küzdelmeit, megrázó és felemelő eseményeit, válságos fordulatait, fénylő és sötét alakjait, halljuk a hosannát és jajkiáltásokat, látjuk a zászlót fennen lobogni és aláhanyatlani, látjuk a vért, a halált, és annyi vér és annyi halál után végre . . . a feltámadást. Örömmel és boldogsággal telt szivvel ünneplünk, de mikor e multat áttekintjük, a mi örömünk lelkesedésébe egy fájó érzelem is vegyül és egy könnycsepp jelen meg szempilláinkon. De a puszta események és alakjaik — a jó és rossz szüntelen harczának látásán nem nyűgV o szunk meg. Hanem látván, hogy ez a nemzet végre is minden akadály fölött, melyek létét és önállóságát veszélyeztették, diadalmaskodott, szeretnők lelki szemeink elé állítani és megérteni azt hogyan történt, hogy az ezeréves küzdelmekből győztesen került ki? Segélyünkre jő Ézsaiás próféta szent leczkénkben, a ki e kérdéshez hasonlóra, arra felel : mi szabadítja meg Siont? Megszabadítja — úg}-mond — az Evangyéliom hirdetője, őrállóinak ébersége és az Istennek kegyelme. De avagy nem volt-e a mi hazánk ezeréves életének is elejétől fogva máig őrállója a honszeretet, megszentelője a vallás és megsegitője az isteni kegyelet? Bizony az volt. Lássuk hát meg az örök erőket is az események folyamán és a kérdésre : Mi tartotta fenn hazánkat egy ezredéven át? feleljük, hogy : 1., a küzdő honszeretet, 2., a megszentelő vallás, 3., a megtartó isteni kegyelem. 1. Először a küzdő honszeretet. Ézsaiás próféta szent leczkénk szerint azt mondja: „A te őrállóidnak szavok hallatik, felemelik szavokat, egyetembe kiálltanak, mert az ő tulajdon szemökkel meglátják, mikor visszahozza az Úr a Siont." A babylóniai fogságban sínylődő Izrael őrállói a szabadulást hirdetik és ezzel folyton élesztik és táplálják honvágyó, de sokszor csüggedő és lemondásra hajló rabtársaikban az elvesztett haza visszaszerzése iránti reménységet. A reménység aztán a szabadulásra irányuló nemes törekvéseket tartja ébren, a minek vége diadal és a drága, szent Sión viszontlátása lesz.