Evangélikus Egyház és Iskola 1895.

Tematikus tartalom - Czikkek - A választási rendszer kérdéséhez (Sass János)

'206 eí s a kiknek Luther, mint kiváló zenész, az egyházi zene művelését szent kötelességünkké tette, az üdvös reformot sürgetnünk. Tudjuk, hogy Luther a zenét a theológiával mily közeli viszonyban állónak tar- [ totta s látni sem akart olyan papot, a ki énekelni nem tud. És az első századokban, mikor az egyházi ének még hóditó fegyvere volt a reformatiónak, sokkal több gondot fordítottak őseink az egyházi zenére. Régi énekes könyveink azt mutatják, hogy a liturgia gazdagabb, változatosabb volt, gyülekezet és a kórus felváltva énekeltek. A csepregi régi hires iskola vezetőjének a XVI. században collaboratora volt, ki a kórusnak viselte gondját s reggel a primât, este a vecsernyét énekelte diákjaival. A soproni egyház adstans ifjakat tart iskolájában teljes ellátással, hogy azok az istentiszteleteken énekeljenek. A 3-ik gymnasiumi osztály tanára cantor, a negyedik osztályé succentor nevet visel. Egy 17. századbeli leczkerendben az „exercitium musicum" heti négy órára van felvéve. Az egyház Regensburgba is küld ki ifjakat, hogy magokat ott az orgonajátékban és zenetudományban kiképezzék. A győri egyháznak a 18. század első felében is, a mikor pedig egyházainkkal együtt az énekügy is nagyot hanyatlott, két kántora volt, magyar és német. Pilárik Istvánról irja Stromp, hogy ezen jeles papunk kiváló zenész is volt, egyházi ének- és zenekarokat szervezett és szerepeltetett az istentiszteleteken. 1649-ben a trencséni vártemplomban például szép nyolczhangú motettet zenekisérettel adtak elő. Az orgona mellett a hangszeres zene is szerepelt. Sőt túlságba estek már az egyházi zene művelői, úgy hogy a rózsahegyi zsinat 1707. megtiltotta a templomi zenével űzött visszaéléseket. Nem ártott volna, ha legutóbbi zsinatunk is kiterjeszkedik az egyházi ének- és zeneügyre. Neki az elhanyagoltság ellen kellett volna határozatot hoznia. Ma a mfíérzék és műizlés más, mint a 16. században volt és sajnos egyházi téren ezt nem akarjuk figyelembe venni, sőt kevesebbet teszünk, mint akkor tettek. Városi egyházakban ma már nem igen szokás, nem is igen tudnak énekelni. A hivek jó része künn ácsorog az ének alatt s csak a prédikáczióra szállinkózik be. Némelyik egyházban botrányosan kevés dallamot ismernek. Az uri osztály resteli a nagy formátlan énekeskönyvet magával vinni, nem akar szenteskedőnek látszani. Otthon az uri lakokban sem igen találni énekeskönyvet. S ha valamiképen mégis beletekintettek ebbe az ismeretlen tartományba, akkor valami ósdi, Ízléstelen kifejezésen akadnak fenn és jól mosolyognak rajta. Ez nem épit, hanem ront. Vannak már, kik érzik e bajt, de csak fehér holló az olyan „nyájas ismeretlen" mint a ki pl. 5000 frt. alapítványt tett Budapesten az egyházi ének emelése czéljából. A falusi nép még énekel. De hogyan ? Bemenőre felállva orgonaszó nélkül énekelnek egy Ízléstelen, tekervényes, hangjegyekre alig szedhető valamit. Azutáu a többi éneket is oly elnyujtásokkal, nyakatekert változatokkal és sülyedő vontatottsággal éneklik 10—12 versszakon is át egyfolytában, hogy ez ' már megbotránkoztató. Olyanok is akadnak, a kik a ' czifra közjátékokat vele dudorázzák az öreg orgonistával. Ilyen éneklést hallottam én már több, nem utolsó egyházunkban, a melyben szép számú intelligentia is van. Nem csuda, ha ezek nem kívánnak részt venni az ilyen éneklésben, a rendes templomjárók pedig kifáradva az ének alatt, már a prédikáczió elején Kis Aron szavai szerint: „A szent üzenetnek — Subájok ujjából puha ágyat vetnek." És az ilyen félszegségekhez szívósan ragaszkodik a nép. Illetékes szakférfiaktól hallottam a panaszt, hogy fiatal tanitók ilyen viszonyok között, a helyett, hogy reformátorként lépnének fel, képesek mind arról lemondani, a mit az iskolában choralkönyvből tanultak s a gyülekezeti (talán az öreg tanitó által is védelmezett) különlegességekhez alkalmazkodni. Szóval, sok a baj. Éneklésünk elhanyagolása kiforgatja istenitiszteletünket evangeliomi protestáns jellegéből. Nálunk a pap nem áldozó, ki eleget tesz a népért: hanem tevőleges részt kell venni a cultusban minden hivőnek. És a gyülekezetnek épen az éneklésben van legtöbb szerepe az istentiszteletben. Sőt szükséges volna művészi liturgikus formák felelevenítése által a hallgatóknak közreműködését kiszélesíteni és rendes egyházi énekkarok által a templomi szolgálatot élénkebbé és változatosabbá tenni. A művésziebb éneklés vonzóbbá tenné templomi összejöveteleinket. Már pedig bármennyire hangsúlyozzuk is méltó okokból a pastoralis és belmissiói tevékenységet, ezek mellett a nyilvános templomi vallásgyakorlatra mégis első sorban kell gondot fordítanunk. Ez a hitéletnek ünnepi nyilvánulása. Itt vagyunk mi egy ház, a közösség tudata és áldása itt nyilvánul, itt gyűjtetnek és innen áradnak szét a szellemi erők. Az evang. istentisztelet épitő erejének emelése czélja a fentebbi egyesületnek is, azért méltó a pártolásra. Hinni lehet, hogy a dunántuli kerület, a melyben e mozgalom megindult, nem fogja mostoha gyermekének tekinteni ezen egyesületet sem. Tudva azt, hogy egyetemes egyházunk mily hosszadalmas eljárással szokott valamely ügyet magáévá tenni, azt sem kifogásolhatjuk, hogy ez egyesület eleinte csak a dunántuli kerületre kiván szorítkozni. De méltó dolog volna, bogy más kerületek is kövessék a jó példát. Pay

r Sándor. E kérdést, mely egyházunk jövőjére nézve sokkal nagyobb fontossággal bír, mint talán gondolják azok, kik felvetették, két szempontból kell különösen figyelembe venni. Először azt kell jól megfontolni, hogy tanácsos-e egyházi szervezetünkbe egy teljesen új, eddig ismeretlen és szokatlan intézményt illeszteni be, mely tagadhatlan, hogy hiven őrzött elveinkkel ellentét-