Evangélikus Egyház és Iskola 1895.

Tematikus tartalom - Czikkek - Igazgatói beszéd (dr. Masznyik Endre)

'198 Vezérünk: Schneller István tanév közben hagyott el bennünket. Királyi kegy magasra emelte, a kolozsvári tudományegyetem egyik legfontosabb tanszékébe ültette. Nehezen vált meg intézetünktől, még nehezebben attól a pályától, melylyel szive, lelke régtől összenőtt. De távozásában mégis legfájóbb, hogy csalódva vált meg. Mennyit gondolkodott, mennyit dolgozott, mennyit fáradt, csakhogy elérje a czélt, mit maga elé tűzött : virágzó theologián virágzó és szabad theologiát! Es — hogy nem boldogúlhatott, hogy útjában itt szirtre, ott zátonyra akadott, — keserűségében más hajóra szállott s a mi kis hajónkat ide hagyta — végkép. Álljon az erős helyére a gyenge és vezessen, mikor künn a síkvizen hullámot ver a szél, benn a hajóban az evezősök nyögnek, az evezők törnek, erő fogytán, remény tűnőben — s estveledik. Odaálltam, mert kicsiny hajónk hátuljában mégis találtam valakit, kibe bizodalmamat vethettem. O volt : a mi Urunk a Jézus Krisztus, de jajj, ő is egy fejaljon — aludva. Hát mindegy, csak a hajón legyen az Ur, akkor nincs ok csüggedésre. Szélviharban, hullámostrom közt 0 vele, kinek szél és tenger is engednek, a révpartot el r kell érni. Igen : O v e 1 e ! Ami az anyaszentegyháznak, az, csakis az lehet az anyaszentegyház minden intézményének is egyedüli sziklaalapja. Építhetünk s kell is hogy építsünk mindannyian, kiki a maga kegyadománya szerint, de alapot s hozzá mást, mint a mely már megvettetett, nem vethet senki. Mit Isten letett Sionon, a kőbe megütközhetnek sokan, de nincs földi hatalom, hogy megbolygassa azt. Nem bolygathatja meg, ne is bolygassa theologiai akadémiánk sem. A keresztyénséget is az evangyéliomi protestantizmust csakis az erő tarthatja fenn, a mely megteremtette s a mely eddig is mustármagból hatalmas fává növelte. Ez erő : Istennek az ő egyszülött Fiában, a mi Urunk Jézus Krisztusban velünk közlött s hittel megragadott, hitben élő kegyelme. Ez elvünk s mig ezt valljuk és követjük, ne hirdesse rólunk senki, hogy nem állunk positiv keresztyén alapon. A keresztyénség positivuma csak egy : a mit maga Isten tett le, — a Jézus Krisztus, az Ur! És senki sem mondhatja: Ur Jézus! hanemha a Szentlélek által. Kik hát az ő nevét hívják segítségül, — az ő teste, szentek közössége, testvérek azok. Egy szellem tartja össze őket, legyenek bár igen nagyon különbözők bennök s náluk a kegyelmi ajándékok, a szolgálattételek és a munkásságok. Csak ugyanazon szellem, — a többi aztán mind egyre megy, akár bölcseség vagy ismeret beszéde, akár prófétálás akár lelkek Ítélése, avagy nyelveknek magyarázása. Kik Krisztusban egyek, nem szakasztja el azokat se Isten se ember szeretetétől se égi se földi hatalom. Ne szakaszsza el : a betű sem. Eddig nem is szakasztott el minket magyarhoni ág. hitv. ev. keresztyén protestánsokat. Apáink jóés balsorsban egyaránt a bibliai positivizmus alapján álltak és Ínségben és nyomorban, börtönben, gályákon, vérpadon a mijök volt, a hitet és mely arra építtetett, az anyaszentegyházat megtartották. Megtartja-e nekünk ezt a betű? Pedig — a jelek legalább arra mutatnak — ma, az apák késő unokái közül — ki tudja mely szellem indítására? — egyesek a bibliai positivizmus t s ezzel evangyéliomi protestáns egyházunk kettős sarkelvét: az Isten Igéjét és az Üdvözítő hitet, egy új, úgymondott egyedül igaz alappal, a dogmatikai positiviz m ussal, a hitvallásokkal és a hittételekkel szeretnék helyettesíteni s holt betűvel az elő szellemet haladásában megállítva leigázni ! Véletlen ez, utánzás ez? Nem, ez az isteni szellem háztartásának örök törvénye. A betű — lett légyen a kőbe avagy papirosra irva — isteni akaratból mindig dicső hivatást teljesített : vezérlő mester volt a Krisztusra, a szellemi nagykorúságra, önállóságra és szabadságra. Most is az lesz. Mi sokakat megdöbbent, engem az örömre gerjeszt. A dogmatikai positivizmus jelentkezése a magyar protestáns tudományos theologiai élet ébredésének egyik figyelemre méltó jele. Eddig — sajnos — nálunk theologiai irányokról avagy theologiai iskolákról nem igen beszélhettünk. Egyszer próbáltak orthodoxok és modernek csoportosulni, tenni, alkotni, de biz hamar belefáradtak a komoly és nehéz munkába vagy tán még inkább a személyeskedő harczukba. Hát, ha a szabadelvű theologusok mellett, kik már is elég szépen dolgoznak, majd most a theologiai tudományosság mezején megjelennek az ú. n. igazhitű theologusok is és megindúl jobbra s balra is a komoly és nehéz munka s közbe-közbe összecsapnak, de nem ám a testi, hanem a szellemi s Istennek erős fegyverek is és lesz virágzó theologiai irodalmi élet közöttünk, ugyan van-e, ki ne örvendezne ennek ? Hiszen úgy hátra maradtunk mindenben, hogy orczapirulás nélkül nem is gondolhatunk a magunk dolgára. Több mint 3 millió protestáns lakik e hazában s azok közül több mint 2 millió tiszta magyar s mit produkált az a tiszta magyar protestáns elem irodalmi téren? Nem túlzás, ha azt mondom: egykét becses magyar prot. történeti monographián és egy csomó jó-rossz prédikáczión, meg egy kevés népies iratkán kivül — úgyszólván semmit. Tudományos theologiai irodalmunk nem volt, ma sincs. A mink e részben van, az jó-rossz fordítás avagy compilatio. De mit mondok : hiszen még jóra való bibliafordításunk sincs! Utóbb még a mi olyan-amilyen volt, szegény Károlinkat is agyonfoltozták, sőt végre a debreczeni Menyhárt teljesen el is rontotta. És most a sok rosszabbnál rosszabb szöveg közkézen forog mind és — használja, idézi, olvassa egyik ezt, másik azt; népünk pedig csodálkozva látja, hogy