Evangélikus Egyház és Iskola 1894.

Tematikus tartalom - Czikkek - Tanítók és papok

19 lelkész barátom látogatott meg. 'x. faluból jött, hol az ottani öreg lelkésztársam szívesen látott vendége volt. Én is örömmel fogadtam őt s csakhamar papi szokás szerint barátságos eszmecseréket váltottunk együtt egyházunk égetőbb napi kérdései felől, vagyis a nálunk egyedül szokásos és lehető lelkészi értekezletet tartottuk meg úgy kettesében. Nem akarva a kedves kollegát mindjárt elereszteni, reávettem, liogy másnap az általa még nem ismert y . . . i szomszéd kartársunkat is látogassuk meg. Meglátogattuk; s midőn már ott jól kibeszéltünk magunkat, a vendégkartárs azon óhajtását fejezé ki, hogy szeretné meglátogatni az iskolát és a tanítót is. Mire az y ... i collega vendégbarátunk nem kis csudálkozására őszintén kijelenté : „Már engedjenek az urak, de én a tanítóhoz nem megyek, mert én vele nem jó viszonyban vagyok!" így azután csak kettecskén mentünk el az iskolába az ottani tanító úr meglátogatására; s a közbejött egyéb események más beszédtárgyra terelték figyelmünket s egészen kiverék e kicsi incidenst elménkből. Haza jővén ismét, másnap a vendégem a mi iskolánkat is meg akarta nézni. Elvezettem; s midőn oda mentünk, útközben egyszerre eszébe jutott a collegának a tegnapi dolog s hirtelen felém fordulva kérdezé : „Apropos! hát te milyen viszonyban vagy a tanítóval?" Mire én elpirulva felelém: „Hát biz' én is ép úgy vagyok mint az y . . . i collega, meglehetős rosz viszonyban !" Erre ő kezeit összecsapva feleié : „No ez igazán különös és szomorú dolog a mi egyházainkban, mert ez nálunk is így van mindenütt és én alig ismerek papot, a ki tanítójával jó viszonyban lett volna, kivévén az x . . . i egyházat, a honnét ide jöttem." „Igen — feleltem én, — ez a derék fiatal tanító csakugyan kivétel a többiek közül. Talán családi viszonyai és neveltetése is hozzájárulnak ahhoz, hogy tiszteli a papját; de lásd, ez még csak rövid idő óta működik ebben az egyházban s az elődje, egy szinte fiatal tanító hasonló ellenséges viszonyban élt az öreg úrral folytonosan, mint velünk vannak a mi tanítóink." Az iskola megnézése után erről a thémáról folyt közöttünk a beszéd még továbbra is. A collega tudni akarta, hogy mi lehet a mi egyházainkban a papok és tanítók közötti feszült viszonynak az oka? Erre én elmondám neki, hogy lelkészszé választatásom alkalmával előre értesítve voltam arról, hogy itt s a közeli egyházakban tulajdonképen az ügyes tanítók az egyházak fejei; ők vezetik az egyházakat a lelkészi tekintély rovására, a miről csakhamar nyilt alkalmam személyesen is meggyőződni. Én eleinte igen tartózkodólag viseltem magamat. Azt azonban előre kijelentéin, hogy én a gyülekezetemnek pásztora és vezetője kívánok lenni. Isten adta tehetségem szerint, lelkem egész hevéből kívántam itt a régi bajokat megszüntetni s egyházam jólétét és előmenetelét munkálni s a nálnnk erősen megingott papi tekintélyt visszaállítani. S hittem, hogy ez nekem sikerülni is fog. Az iskolában a vallási oktatást magám vettem kezeimbe. Midőn láttam, hogy az iskolában s a tanítás körül is volt hiba, a mit egészen elnézni nem lehet; midőn egyes szülők ez iránt panaszszal is jöttek elémbe; egész jóakarattal figyelmeztetém a tanító urat a hiányok pótlására; a ki eleinte meg is hallgatta azokat. Később azonban őszintén kijelenté, hogy „a mi állásunk az egyházban teljesen egyforma! Enyém a szószéken való prédikálás s övé az iskolában a tanítás, melynek megítélésére a lelkészek nem elég competensek. Azért ne hallgassak egyesek vádaskodásaira, mert ő is hallott már panaszt ellenem a hívektől s még sem hozá azt tudomásomra. Különben az elődöm idősebb pap volt, de ha neki szólt, ő azt az egyik fülén be, a másikon pedig kieresztette!" íme ezeket mondá nekem szemembe a tanító úr s ez volt nálunk az első alapja a lelkészi és tanítói viszony elhidegülésének. S ha később nyilvános gyűléseinken habár a legjobb szándékkal is valami hiány ellen felszólaltam; vagy ha a vizsgákon a gyermekeket kissé erősebben kérdezgettem, ezt ő mindig úgy tünteté föl az egyes hivek előtt, mintha én ezt az iránta való ellenszenvből cselekedném. Egy pár hivem egész naivul azt is bevallotta nekem — a mit különben itt már úgyis mindenki tud — hogy az elődöm idejében teljesen a tanító úr vezeté az egyházat s ők a papra sohasem hallgattak; s midőn a lelkészség itt megürült, nem is akartak maguknak papot választani, mert a tanító úr „nagy lel k üleg vállalkozott nekik csekélyebb díjért (!) az egyház vezetésére": s midőn ezt a felsőbb egyházi hatóság meg nem engedé, ők „a tanító úrra bizták", hogy olyan lelkészt ajánljon és válaszszon nekik, „a kivel ezután ő is békében ki tudjon majd jönni!" stb. Az alacsony intriguáknak barátja nem levén; eleinte bármely fontosabb ügyet, indítványt vagy kérelmet terjesztettem is az egyházi közgyűlés szine elé, azt elébb mindig bizalmasan megismertetém a tanító úrral is. Mennyire meglepett azonban, a midőn gyűléseinken egész rendszeresen szervezett oppozicziót találtam magam ellenében ; a kik között láttam olyakat is, kik máskor sem az Isten házába, sem egyéb gyűléseinkre nem igen szoktak járni s melynek tagjai a legtöbbször tendencziózusan vagy roszhiszeműleg előre informálva levén a dolgok valódi állása felől, az indítványomat támogató csekély értelmiséget zajongva szavazák le. S még alig volt fontosabb gyűlésünk, a hol a tanító velem szemben valami ellenindítványnyal nem lépett volna fel „ut aliquid fecisse videatur!" S így volt és így van ez a mi szomszédos egyházainkban is. Többször jöttem már össze más egyházbeli tanítókkal is. Csak úgy oda vetve kérdezém tőlük lelkészük állapotát. S bizony nem egyszer értesültem tőlük lelkésztársaim olyan gyengéiről, melyek eddig rejtve valának előttem. Szóval kevés tanítót ismertem s ismerek idáig, a ki a saját lelkésze nevét a társadalmi életben szokásos konvenczionális tisztelettel ejtené s ejtette volna ki.