Evangélikus Egyház és Iskola 1894.

Tematikus tartalom - Czikkek - Tanítók és papok

20 Hogy mennyire áthatja már a mi tanítóinkat is, a némely tanügyi lapok által cultivált egyháziatlan szellem, erre nézve csak egy pár példát legyen szabad felhoznom! Egy lelkészi jelleggel biró ismert nevű tanférfiú volt évek hosszú során keresztül vidéki tanítói körének elnöke. Állását lelkiismeretes hűséggel, szakértelemmel és odaadó munkássággal töltötte be mindenkoron. Elnöki magvas megnyitó beszédei többször közölve voltak e b. lap hasábjain is. S ime közelünkből adatott a jelszó : „Szégyen, hogy pap az elnökünk. Válaszszunk mi magunk közül valót." És a közelebbi elnökválasztó gyűlésen csakugyan egyhangúlag mellőzték jeles elnöküket, a kinek papi jellegén kivül nem volt más hibája szemeikben. A Dunántúl egyik tanítói körének egy hasonló jeles képzettségű lelkésztársunk ma is az elnöke. Történt, hogy egy pár év előtt e tanítói kör egyik gyűlésén jelen volt az ottani derék esp. felügyelő is, a ki a tanítói kar iránti tiszteletéből e kör szorgalmasabb tanítói javára két aranyat ajánlott fel évi ösztöndíjul, melyhez a lelkész-elnök szinte egy darab aranyat csatolt a maga részéről. Az illetékes tanítói kör a hála adóját a maga részéről egy köszönő czikkecskében rótta le e két férfiú iránt, mely a „Soproni Népiskoládban jelent meg s közölte ezt e b. lap akkori száma is. Csupán a mi távoli esperességünkből akadtak tanítók, a kik e tényt mint „a tanítói tekintélyt mélyen lealacsonyító dolgot" fogták és tüntették föl. Pár hó múlva ugyanis ez esemény megtörténte után a Pécsett megjelenő „Néptanoda" néhány száma került véletlenül kezeimbe. Nem ismertem eddig ezt a lapot s végig lapozgatván, annak az olvasása közben egészen úgy érzém magamat, mintha a párizsi petroleurök „Lanterne"jét vagy a külföldi szoczialisták valamely más véresszájú közlönyét olvastam volna magyar fordításban. A legtöbb czikkek papok és esperesek, egyházi és világi tanfelügyelők és iskolaszékek vehemens támadásaival és sárbarángatásaival volt tele, a mely czikkekről bajosan hiszem azt, hogy az ott meghurczolt férfiak a legkisebb tudomással is birnának. De a legnagyobb meglepetéssel olvastam benne egy mérges czikkecskét, a melynek éle ama dunántúli tanítói kör lelkész-elnöke és azon esp. felügyelő ellen volt intézve, a kik a tanítói kar tekintélyét „annyira lealacsonyíták", hogy nem átallottak három darab aranyat ajánlani fel a tanítói szorgalom megjutalmazására. „Hogyan! — kiált fel e czikk szerzője, — hát annyira lealacsonyodott már Dunántúl a tanítók tekintélye, hogy őket koldusmódra három aranynyal jutalmazzák?" „Nem pirultok-e t. kartársak ennek a hallattára?" — mondja tovább. A finálé gedig így hangzik : „Képzelem, oh te szegény jámbor dunántúli kartársam, a mint alázatosan, kalaplevéve kopogtatsz a nagytiszteletű lelkész úr ajtaján s alásan kéred fel őt, hogy legyen kegyes téged pártfogásába venni, hogy azt a három aranyat elnyerhessed! Nincs-e elég lelki erőtök visszautasítani azt a megszégyenítő alamizsnát?" stb. Azt hiszem, hogy sapienti sat est. így olvasható ez a Pécsett megjelenő „Néptanoda" 1891. évi 10. számában. S ennek a szerzője egy a mi esperességünkbeli evang. néptanító. A mi mellett főképen csak azt csodálom, hogy a mi pennás tanítóink egy messze vidéken, kath. szerzőktől megjelenő s előttünk meglehetősen ismeretlen tanügyi lapban lépnek föl az általuk sérteni vélt tanítói tekintély védelmére. Hiszen van nekünk is Sopronban specziális tanügyi lapunk s pozsonyi lapunk is nemcsak „Evang. Egyház", de „Iskola" czimet is visel. Én azt hiszem, hogy ennek a nagytiszt. szerkesztője bármikor is készséggel megnyitja lapja hasábjait a tanítóknak is a „tanítói tekintély" és érdekek védelmére. Miért hát az idegenhez fordulni?! No de hát ezt az illető czikkező tudja legjobban, hogy miért tette. Ezeket beszéltük meg a kollegával. S most már csak azt szeretném tudni, hogy miért van a mi tanítóinkban ez a papok iránti leplezetlen ellenszenv és gyűlölet? Én látom és nem értem. Csudálkozom és meg nem foghatom. Látom, hogy tanítóink egy jó része nem az a tényező többé egyházi életünkben, a mi régen volt. Kivált az ujabb nemzedék egy része erősen nélkülözi nálunk az egyháziasságot. Évek óta figyelemmel kisérem a tanügyi lapokat. Egész az émelygősségig telve vannak azok a tanítói tekintély túlságos emlegetésével. Teljesen igazat adok e tekintetben Csongrád vármegye tanfelügyelőjének dr. Neményi Imrének, a ki a „Néptanítók lapja" mult évi 19. számában „arról a bizonyos tanítói tekintélyről" ekkép ir : „Méternyi hosszúságú és százszámra menő czikket és értekezést, sőt jutalomdijat nyert pályamunkát is olvastam már arról, hogy miként kell a tanítói tekintélyt emelni. Persze, hogy az elméletben is a hány fej, annyi felfogás; hát még a gyakorlatban ! Az egyik — és az a legártatlanabbja — a tanítói tekintély netovábbját a 200 frtos fizetés fölemelésben látja megtestesítve; más a tanítói fizetéseknek a kocsisok és uradalmi kondások bérével való minduntalani párhuzamba tevése és összehasonlítása által emelgeti tani tói tekintélyünket; a harmadik, a szerényebbje, az igazgatóval való herczehurcza és czivakodással ád nagyobb súlyt a tanítói auctoritásnak; míg a lelkesebbek a pappal és tanfelügyelővel is kiállanak, sőt suba alatt még a minisztert is megfenyegetik" stb. Olvastam e czikkre egy alföldi tanügyi lap tanítószerkesztőjének a művelt modortól meglehetősen távol álló epés válaszát és erős kifakadásait. Olvasám a tanügyi lapok szerk. üzenetei között, midőn a szerkesztő némely tanítóknak aziránti tudakozódásaira felel : „vájjon megilleti-e a tanítót a Tekintetes czím?" A melyre a válasz az : „természetes, hogy megilleti." S olvashattunk még prot. egyházi és iskolai lapjainkban is, nem is olyan régen egyes tanügyi czikkeket, melyekben a pápaszemes (s természetes,