Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Nekrolog - Tatay Sámuel (g.–o.)

közvetve az esperességek szervezetén javított, mert jól gondozott egyházak nélkül sem a nagy, sem a kicsiny esperesség nem felelhet meg feladatának, úgy kell tehát szervezve lenniök az egyes egyházaknak is, hogy azok jól kormán)'ozhatók legyenek. Ezen zsinati törvényből szerintem nem lehet következtetést vonni az egyes nagyobbacska esperességek elosztására, sőt ellenkezőleg, mennél jobb szervezetet adnak az egyes egyházaknak s mennél jobban kormányozhatók ezek, annál több egyház állhat össze egy esperességbe s annál többet tehet a nagy esperesség az anyaszentegyház megerősödésére; szerintem tehát, nem hogy a nagyból kicsinyeket, hanem a kicsinyekből nagyot kellene alkotni. Az a feltevés, hogy a nagyobbat nehezebb, a kisebbet könnyebb kormányozni, szerintem nem áll, mert nemcsak hogy a megfelelő szervezet sokat kiegyenlít, de a jó kormányzás feltétele lévén a folytonos erősítés és gyarapítás is : ez a kisebbnél sokkal nehezebb. Itt három életöltő alatt sem lehet a legmegfeszítettebb erővel sem annyira menni, mint amott rendes munkásság mellett egy alatt. Könnyebben ellátok én a tele kamrából száz vendéget, mint az üresből egyet. A nagy hajó még észre sem veszi a vészt, mikor már a kicsiny az elmerülés ellen küzd s megizzasztja kormányosát. Hogy nagyobb területen ne lehetnénk „meleg, élénk, bizalmas összeköttetésben", ezt sem fogadhatom így el, mert a mint Krisztussal folyton együtt vagyunk, így egymással is folyton együtt kell lennünk s az összhangot nem zavarhatja meg köztünk azon körülmény, hogy személyesen, vagy ritkán, vagy soha sem találkozunk. Annyi ember pedig a békési esperességben is mindig érintkezhetik egymással, hogy nekünk helyhez kötötteknek irányt s lendületet adjon. Rendszeres értekezleteket is tarthatnak s tartsanak is, s jó megállapodásaikat közöljék velünk, mi azok által is melegülünk, élénkülünk. Módját találhatjuk tehát annak, hogy személyes taláíkozhatás nélkül is építhetjük egymást s lehetünk egyek nagy területen is. Ha pedig így egymást nem szeretnők : a gyakori érintkezés mind távolabb vetne egymástól s nagyobb-nagyobb viszályt támasztana. De mivel szeretnünk kell egymást : hogy mindnyájan személyesen nem találkozhatunk s értekezhetünk, az sem melegségünket nem hűtheti, sem anyaszentegyházunk emelkedését nem gátolhatja meg, mert a szeretet ereje, a Szentlélek, térbeli gátakat nem ismer. Ez alkalommal még egy dologról kell szólnom: a megemlített pánszlávizmusról. Esperességünk területén én még idáig panszlávot nem láttam. Az igaz ugyan, hogy az én erőmet vásárhelyi teendőim is túlhaladják, lehetetlenség még az esperesség nagy területén is jól széjjel néznem; de azért mikor hallottam, hogy van közöttünk pánszláv, arra mindig időt szakítottam, hogy azt megnézzem, de örömömre mindig úgy találtam, hogy az nem pánszláv, hanem jó hazafi, a magyarnak hű testvére. Most a legközelebbi csabai esperességi gyűlésen meg hallomások nyomán egy irásos interpellátiót nyújtottam be az espereshez szólót egy lelkésztársam pánszláv nyilatkozatai felől. Ez uton sem tudtam panszlávot látni. Ott a gyűlés szine előtt bevallottam, hogy mivel egy pár órával előbb egy bizottsági ülésen illető lelkésztársam tényekkel bizonyította be, hogy a Magyarhaza körül több érdemei vannak mint nekem: kénytelen vagyok interpellatiómat visszavonni. De azért bármennyire hiszek tót testvéreink kifogástalan hazafiságában, a mi sérthetetlen szent evangyéliomi kötelesség — azt már nem hihetem, hogy a gonosz kisértők vakmerőbbek ne legyenek, ha mi kilépünk közülök ; kisértésnek kitenni pedig egy lelket sem szabad! Ha egyéb örök igazságok nem támogatnák is meggyőződésemet, ez az egy is elég arra, hogy minden erőmből ellene kiáltsak annak a hibás üdvtelen szándéknak, hogy a békési esperességből két tótajku s egy magyar esperességet csináljanak ! Ezért mondom, hogy ne oszszuk fel a békési esperességet. H.-M.-Vásárhelyen, 1893. márczius 8-án. Id. Drcislxóczy Lajos, ev. lelkész. HKülilQÍL Tatay Sámuel 1823-1893. „Tisztelendő úr, szomorú hirt hozok. Az esperes úr halálos beteg; meglehet, hogy addig meg is halt, míg én hazaértem." Ezen Jób-hirrel lepett meg egyik hivem f. év január 20-án, aki B.-Tamásiból jövet, lakásom előtt elmenve, betért hozzám. Hogy minő érzelmeket keltett bennem ezen hir, nem lehet itt czélom azzal beszámolni. Legyen e helyett nekem megengedve, hogy a minden élők útján elköltözöttnek életrajzát és jellemét röviden e becses lap olvasóinak szemei elé állítsam. Megvallom, hogy nem minden aggodalom nélkül tartom ujjaim közt a tollat, midőn élet- és jellemrajzát megírom : mert érzem és tudom, hogy nem leszek képes minden tekintetben előállítani az ő élethű képét. De fogyatékosságom tudatában is bátorít ezen soraim megírására azon tény, miszerint az, a kiről soraim szólnak, sokkal ismertebb volt, sem hogy őt hosszabban bemutatnom kellene. Tatay Sámuel — a gyászjelentésben állott „kistatai" előnevet előttem ő soha sem említvén, nem követek el figyelmetlenséget, ha azt az előnevet nem teszem a boldogult neve elé — született 1823. október 11-én vasmegyei Répczelak községben. Az atya, Tatay Gábor, evang. tanító lévén ugyanott, fia születése után csakhamar Koltára választatik meg s költözik el. Itt jóformán meg sem ismerkedhetett; mert csakhamar a nagy-baráthi (győrmegyei) evang. gyülekezet bizalma keresi fel, és tölti be, mint választottjával, a kebelében megürült tanítói hivatalt.