Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Tárcza - Goethe: A szentségekről (Sass János)

400 továbbra e téren a valóban nem „amabilis confusio", — erre segítse meg az országot a magyarok istene ! Sztelüo János. «sîililâ* Goethe : A szentségekről. A protestáns egyházban élő őstermészetes erő nyilvánul azon általános és erélyes mozgalmakban, melyek ujabb időben tiszteletre méltó hatalommal indultak meg. Nem voltunk eddig se tétlenek, szorgalmas munkásságunknak érzékelhető gyümölcseivel büszkélkedhetünk, de működésünk csendes és a hangyáéhoz volt hasonló. Az alatt a korszellem óriási lépéseket tett főkép az értelmiség terén s minél magasabb fokra hágott a tökéletesség lépcsőjén, annál inkább távolodott el az általános emberi lélek otthonának nyugalmából, hol az ember valódi czéljának, a boldogságnak örök tüze lobog. Vallásosság és erkölcsiség, e két csalhatatlan nemtő gyászba borulva siratja rakonczátlan seregét a felviíágosodottságnak, mely őt hűtlenül elhagyta s az ember végetlenül boldogtalan nagyszerű, majdnem emberfölötti teremtményei s azok dicsősége mellett. „Megnehezült az idők viharos járása felettünk." Es e vihar szelére felérez a protetantismus ereje s miként a jelek mutatják kész felvenni a harczot a dölyfös ellennel, nem az orthodoxiát értem, hanem a mi ennél sokkal hatalmasabb és veszélyesebb, a vallásos közönyösséggel. Nagyszabású intézkedések, életrevaló tervek foglalkoztatják jobbjaink elméjét. Miként ha méhkaptárt erőszakos ütéssel bántalmaz gonosz kéz vagy mintha rabló méh jelenik meg a kis munkások szemhatárán, összerendült a protestáns egyház minden idegszála s az egyes gyülekezetekben m^g a zöld asztalnál, otthon és a sajtóban harczkészülődések mutatkoznak egyházunk kebelében. A protestantismusra nehéz, de magasztos hivatás vár: nemcsak saját hajóját a körülötte zugó zivatarból Scylla és Charybtli* sziklái közül kell épen kivezetni nyugalmasabb vizekre ; hanem egyszersmind megmenteni az emberiség számára az igaz vallásosság templomát. Azért gyűlnek halomra zöld asztalunkon a legkülönfélébb indítványok, tervek, javaslatok, különféle vélemények, intézkedések, figyelmeztetések. Es élénk mozgalmak közepett tán nem lesz érdektelen megolvasnunk a nagy német költőnek Goethenek alább következő elmélkedését egyházunk vagyis inkább a katholikus egyház szertartásai felett. Bár e lap olvasói bizonyosan nem értenek vele egyet, valamint alólirt sem, mindamellett segíthet bennünket gondolkodni egyházunk jövőjéről, eszméket kölcsönözhet azon kérdéshez, mit kellene tennünk? Olvassuk, mint vélekedett egy világköltő ezelőtt mintegy száz évvel a protestantismusról : „A protestáns istentiszteletben kevés a teljesség és következetesség arra nézve, hogy az a hitközséget képes legyen összetartani; azért aztán könnyen megtörténik, h°gy egyes tagok küiönválnak tőle és vagy kisebb községeket alkotnak vagy egyházi összetartozás nélkül nyugodtan élik egymás mellett polgári életüket. Régi már a panasz a miatt, a templomba járóknak és hasonló mértékben az úrvacsora élvezetét óhajtóknak száma évről évre kevesedett, közel fekszik mindkettő oka, különösen az utóbbié, de ki meri azt kimondani. Mi kisértsük meg. Az ember úgy az erkölcsi és vallási téren, valamint a természeti és polgári életben nem szeret előkészület nélkül cselekedni; folyamatosságra van szüksége, melyből a szokás származik; a mit szeretnie és művelnie kell, azt nem képes egyenként elkülönítve gondolni és hogy valamit szívesen ismételjünk, kell, hogy attól el ne idegenedtünk légyen. Ha a protestáns istentisztelet egészben véve nélkülözi a teljességet, ám vizsgáljuk azt részleteiben s úgy találjuk, hogy a protestánsnak igen kevés szentsége vagyon, hiszen csak egy van, melyben tettleges részt vesz : az úrvacsora; mert a keresztség teljesítését azt másokon látja és nem is hat az reá kellemesen. A szentségek a vallás legmagasabb nyilatkozatai; a rendkívüli isteni jó indulat kegyelem érzéki jelképei. Az úrvacsorában a mi földi ajkaink isteni lényt fogadnak be megtestesülve s földi táplálék alakjában mennyei táplálékban részesülnek. Ez az értelem minden keresztény egyházban ugyanaz, élvezzük bár e szentséget e titok iránti több vagy kevesebb odaadással : nagy és szent cselekvény marad az, a valóságban a lehetségesnek és lehetetlennek helyét foglalja el, annak a helyét, mit az ember sem elérni, sem nélkülözni nem képes. De ilyen szentségnek nem kellene egyedül állnia, egy keresztény sem élvezheti azt oly igaz örömmel, melyre adva van, ha jelképi vagy szentségi érzék nincs benne kifejlődve, szokva kell lennie a sziv belső vallását és az egyház külső vallását mint teljesen azonosat tekinteni s úgy fogni fel, mint egy nagy általános szentséget, mely ismét ennyi és ennyi más szentségre tagozódik és ezen részekre átszármaztatja az ő szentségét, elpusztíthatlanságát és örökkévalóságát. Itt egy ifjú pár nyújthatja egymásnak kezét, nem ideig való üdvözlés végett vagy tánczra ; a pap mond felettük áldást és a kötelék elszakíthatlan. Nem sok idő múlva a házastársak egy képmásukat hozzák az oltár küszöbére, ez szentelt viz által megtisztul s az egyházba úgy bekebelezik, hogy e jótéteményt csak valamely borzasztó szakadás által veszítheti el. Elete folyamán a gyermek a földi dolgokba maga gyakorolja be magát, a mennyeiekbe bele kell őt vezetni. Midőn a vizsga megmutatja, hogy ez teljesen megtörtént, akkor a gyermekek mint most már valódi polgárt, mint igazi és önkéntes hivét veszi fel az egyház kebelébe nem külső jele nélkül a cselekvény fontosságának. Csak ezután keresztény határozottan, csak most ismeri az előnyöket, de a kötelességeket is. Ez alatt azonban előtte, mint ember előtt sok csodálatos dolog tünt fel; tanítások és büntetések folytán látja, mily aggasztó állapotok vannak az ő kebelében és ezután még mindig csak szabályok s azok áthágásai töltik be életét; de büntetés nem éri többé. E végetlen zavarban, melybe őt a természeti és vallási követelmények ellentéte bonyolítja, dicső megoldás van neki nyújtva abban, hogy tetteit és bűntetteit, gyarlóságait és kételyeit egy méltó, ehez felavatott férfinak megvallhatja, ki őtet megnyugtatni, inteni, erősíteni, hasonló jelképes büntetésekkel fegyelmezni s végre bűneit teljesen eltörölve őt boldogítani s az ő