Evangélikus Egyház és Iskola 1893.

Tematikus tartalom - Czikkek - A szabadválasztás és a rangfokozat (Sass János)

324 fokozatos rendszer nem szülhetne jogos elégedetlense'get. Minden emberi intézménynek vannak árnyoldalai. A rangfokozatos rendszer árnyoldala ez, hogy a hivatásérzet helyébe lélekölő versenyfutási viszketeget plántál a keblekbe. Azt se gondolom, hogy üdvös volna egyházunkra nézve, ha tisztviselőink nem a néptől függnének, azon eszményi személytől, melynek gondviselése van rájnk biz va, hanem a felettes hatóságtól. Épen arra legyünk büszkék, hogy a mi tisztviselőink ágy szólván teljesen függetlenek, sem kegy, sem ellenszenv nem érdekli őket, mert nincs halandó e világon, ki az ő anyagi helyzetükön csak parányi mértékben is javítani képes volna. De aztán tekintsük az érem másik oldalát. Ha bajosan hihető, hogy a rangfokozatos rendszer tisztviselőinkben elégedettséget szülne, még kevésbé várhatjuk azt, hogy az ily alapon megejtett választás a népet kielégítse. Az igaztalanságokat akarjuk ugyebár megszüntetni és az igazság szellemében reformálni. Vegyünk fel most már oly esetet, a minő nem egyszer fordul elő egyházi életünkben, miszerint a gyülekezet az elhalt lelkész vagy tanító helyébe a káplánt vagy segédtanítót szívvel-lélekkel óhajtaná megválasztani, mert ezt kivül-belül jól ismerik és az egész gyülekezet osztatlan szeretettel vonzódik hozzá. Azonban a gyülekezet forró vágyát lehűti a rendszer kíméletlen törvénye. Azok közül kell választani, kik rangfokozat szerint következnek, habár a kijelöltek közül egyik se képes a gyülekezet tagjainak kebelében meleg érzelmeket gerjeszteni maga iránt. Fiat justifia ! Pedig minden hivatalra nézve szükséges volna, hogy a vezető és vezetettek közt ne csak külső, hanem benső szívszerinti kapocs is állandóan működjék ; de sehol se szükséges ez oly nagy mértékben, mint az egyházi hivataloknál. Sőt még az az eset is előfordulhat, hogy maga a rendszer követelménye szerint elválasztott egyén se érez magában semmi kedvet abba a gyülekezetbe menni, melybe elválasztották. Igen számos tisztujításunk ezen az alapon erősen hasonlítana a kén y szeritett és érdekházassághoz, mely tudjuk, hogy a legritkább esetben vezet boldog családi élet révébe. Summum jus, summa injuria. A mi intézményeink szabadság szellemének bélyegét viselik magukon, nem volna szerencsés gondolat kényszer elveit közéjük zavarni. A protestantistismust szabadság szülte, ez tartja fenn, addig van jogunk az élethez, míg szülő édes anyánkhoz hivek maradunk. Nem idegen a mi elveinktől az a politikai irány, mely az általános szavazatjog, tehát az absolut egyéni szabadságért küzd. Józan megfontolással senki se fogja állíthatni, hogy ez iránynak nincs létjoga, nincs jövője, habár ma még kivihetetlen, és míg mellettünk ugyanazon édes anya szülötte léteért küzd, mi retrográd lépéssel nem hagyhatjuk el hűtlenség vádja nélkül azt a tért, melyet kezdet óta elfoglalva tartunk. Azt is vegyük tekintetbe, hogy mikor amúgyis gyakori a panasz a világiak egyháziatlansága miatt, nem oda kell törekedni, hogy az egyháztagok jogait korlátozzuk, hanem inkább oda kell hatni, hogy minden egyháztag minél tágasabb téren minél tevékenyebb részt vegyen egyházi életünknek minden mozzanatában. Tagadhatatlan tény, hogy népünk — fájdalom — gyakran visszaél azon szép jogával, melyet a protestantismus számára kivívott, de „abusus non tollit usum." Azért hogy ma a népben is előre tolakodik az önzés és az eszményi czélok fölé kerekedve érvényre jutnak alacsony érdekek, nem az a teendő, hogy megsemmisítsük szabad intézményeinket, melyek visszaélésre alkalmat szolgáltatnak ; hanem keressük fel, keressék fel az arra hivatottak a nép alacsony gondolkodásmódjának gyökereit s azokat igyekezzenek kíméletlenül kipusztítani. Várjunk tehát összedugott kezekkel, míg más idők más embereket teremtenek, kik nem fognak visszaélni a szabadsággal ? Igen, várjunk nyugodt lélekkel, de nem tétlenül. Tűrje az az elfeledett lelkész vagy tanító keserű sorsát, miszerint sokkal érdemetlenebbek fényesebben jövedelmező állásokba jutnak sokszor épen olyan uton módon, melytől az ő lelkiismerete irtózik, a nélkül, hogy ezen érdemeért valami elismerésben részesülne? Bizony valóban tűrje ép oly rendületlenül, mint ha hitéért üldöztetést kellene szenvednie, vagy ha erényéért nevetség tárgyává tennék ; ép oly nyugalommal és zúgolódás nélkül, mintha a gondviselés súlyos csapásokkal látogatja meg. Vagy hát a lelkész és tanító is, mint akármely világi stréber, azért, csak azért buzgólkodnék hivatalában, mivel fáradalmai után valamely zsirosabb parochia jövedelme által jutalmat vár. Jutalmat, érdemei jutalmát? Édes Istenem, hiszen az igaz keresztény, nevezetesen pedig a keresztény pásztor sohase tulajdonít magának érdemeket. IIa teljesítette kötelességét, emberileg szólva, ha megfelelt minden testi és lelki erői szerint hivatásának, tökéletesen megelégszik a Mindenhatónak a lelkiismeret nyugalmában nyilvánuló elidegeníthetetlen, elmaradhatatlan és megváltozhatatlan jutalmával, a nélkül, hogy bármi más földi kincsét várná az elismerésnek. Az igazi pap első parochiájának küszöbét nem úgy tekinti mint első lépcsőt valamely magaslathoz, mely ifjúi álmáinak ábrándképei közt dicsőség ragyogványa által övezetten megjelent koronként; hanem mint végleges révpartot, melyben életének minden ezé Íj ait elérnie kell. S valamint a közönséges életben oly módon élünk, mintha nem tudnánk, hogy egy következő pillanat koporsóba fektethet bennünket, hasonlókép a pap is úgy működik gyülekezetében és háza táján, mintha biztosan tudná, hogy ott borul reá majdan szemfödél. De valamint a közönséges életben sohase szabad felednünk, hogy életünk minden percze bizonytalan, úgy a pap is mindig készen tartja magát és folyton készül, hogy ha a gondviselés nagyobb hivatáskörbe szólítja, ott is képes legyen megfelelni kötelességeinek. De nem tekinti ezt érdemei jutalmaként, hanem azon