Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - „A ki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul” (–k. –f.)

2 istengyermekség eleven érzete legtermészetesebb forrása a testvérek iránt tettekben nyilatkozó szeretetnek, s egyházunk szervezetében létezhető hiányok, emberi tökéletlenségek sohasem fognak árthatni ott, hol a Krisztus evangyéliomának épitő ereje a híveket az Ur templomának élő köveivé avatta. Nem volna helyes azt állítani, hogy egyházi életünkben a közel múlt meddő volt ; az irodalmi társaság és a Luthertársaság keletkezése és munkálkodása bizonyára oly vivmány, melyhez hasonlót a dicsőitett régi idők nem mutathatnak fel; de a kezdettel megelégedve lenni és kitartóan nem munkálkodni e megnyilott életforrás bővítésén, biztosításán s magokra hagyva e társaságokat, talán azt, a mit nagy örömmel üdvözöltünk, a részvétlenséggel megölni, ismét oly gyalázat volna, melyért az utókor méltán megróhatna minket és korunkat. A belmissió ügye itt-ott buzgó hívekre talált ugyan, de ha végig tekintünk népéletünk hibáin és bajain, meg kell vallanunk, hogy alig állunk a kezdetnek kezdetén. Diakonisszaügy, gyermekmenhelyek, aggokat és munkaképteleneket ápoló intézeteink, egyházi kórházaink vajmi-vajmi kevés helyen vannak; pedig ha a szeretet evangyéliomát nem visszük bele a mindennapi életbe és a családba, és az egyesek életviszonyait nem igyekezünk a Krisztusnak szellemében alakítani, megszentelni, felemelni, egyszóval : ha nem cselekesszük meg, hogy ama mennyből alászállott kenyér mindenkinek nélkülözhetetlen eledelévé váljék : bármily ékesen hirdessük az igét, bármenynyire szép renddel kereszteljünk, eskessünk, temessünk : egyházi életünk ujjá nem fog születni ; egyrészről a közönyösség és elvilágiasodás, másrészről a római katholikus propaganda martalékává lesz. De hát hogy is lehessen egységes, czéltudatos munkásság közöttünk? Mindegyikünk csak a saját baját érzi, saját érdekét keresi, saját egyéniségével van elfoglalva ; részint a viszonyok, részint önszántuk szétválasztja azokat, a kiknek föladatuk volna, egygyé forrni a közös nagy munkára. Sokkal nagyobb gondot fordítunk arra, a mi elválaszt, mint arra, a mi egyesít. Nagyra vagyunk politikai, nemzetiségi és tudj' Isten, hány- és miféle pártállásunkkal ; egyházunk ügyei pedig, csak úgy és annyiban érdekelnek, a mennyiben nem szeretjük, ha éhen marad a mi fejős tehénkénk, melynek ha keveselt is, de mégis jóizű a tejecskéje. Papi értekezletek ! Bizony, bizony nagyon ritka helyen állanak fenn; s azok legnagyobb része is a hallgatás méltóságos köpenyébe takaródzik ; hej pedig oly sok baja, oly nagy felelőséggel járó munkája, oly sok ellensége, s oly kevés jóakarója van a papnak s oly nagy szüksége a testvéri támogatásra, hogy legkevésbbé sem tanácsos neki magának gyengítenie állását, munkaerejét az elszigeteltség által. Egyházunk a szó legnemesebb értelmében nevelő-egyház. Ha az országos törvényhozás korlátolja is befolyásunkat a tanitás szervezetére : a nevelés minden evangyéliomi iskolában szabad, független ; csak evangyéliomi lelkületű tanitó férfiakra van szükség az elemi iskolától kezdve fel a szakiskoláig, kiknek kezébe nyugodtan tehetjük gyermekeink s velük egyházunk jövőjét. Ha a zsinaton és azon kivül egyes hiveinknél s gyülekezeteinkben, a belmissió körében s egyházi nevelőintézeteinkben teljesítjük híven kötelességeinket: akkor, de csakis akkor, kezdődik egyházi életünknek uj korszaka. Adja Isten, érjük meg üdvhozó reggelét 1892-ben ! Szerkesztő. „A ki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul." „Szegények vagyunk és így csak a legszükségesebbre kell szorítkoznunk, de ezt a szükségest olyanná kell tenni, hogy képes legyen czéljának megfelelni." Ezzel a conclusióval végzi Faix Mihály úr „Theologiai intézeteink" czimű czikkét az „Ev. Egyház és Iskola" 1891. évi decz. 19-iki 51-ik számában és nem veszi észre, hogy ezzel voltaképen egész okoskodását halomra dönti. Mert lia csakugyan anynyira szegények vagyunk, akkor sem egy facultásszerű theologiai egyetemes akadémiát berendezni, annál kevésbé tanárképzőt felállítani vagy fentartani (ami — ugyan-ugyan gondoljuk csak meg — tömérdek pénzbe kerülne, még ha szükséges volna is, pedig nem az) képesek nem vagyunk s így tehát épen ezen szegénységünknél fogva vagyunk utalva arra, hogy tartsuk fenn azt, a mi megvan és a mi eddigelé tisztelettel-becsülettel megállotta helyét ! Ha már irni akart Faix Mihály úr a theologiai intézetekről, illetve — helyesebben teszi vala — ha ír a papképzésről, ekkor ki kellett volna mutatnia azt, miképen lehetséges a fennálló 3 papképző intézetet úgy egyesíteni, hogy az az egyháznak diszére és javára szolgáljon, a jövő számára nevelendő papok kiképzése tekintetében pedig kitűnő biztosítékot nyújtson; de így, czikke zűrzavaros s azt az impressiót teszi, hogy csak is azon intézetnek beszüntetését kívánja, melyről elismeri, hogy „megérdemli a kegyeletet a múltban" s a tiszteletet a jelenben, a mi mellett egyúttal az is kikandikál, hogy a beszüntetendő intézet jövedelmeiből azután a kerületi árvaház és a tanítóképző mellett a szegény egyházak (és bizonyára a szepességi kisebb egyházak is) majd bizonyos sportulákat fognak kapni. Eltekintve attól, hogy ez nagyon különös fényt vet az olyan okoskodásra, melynek czélja valamely olyan intézetnek a megszüntetése, a melynek működése előtt ő is „kalapot emel", csak azért, hogy némi haszon néz ki az illetőre; meg kell jegyeznem, hogy épen ebben a fődologban végtelenül csalódik a czikkiró. Ezúttal Aesopus ama bizonyos meséje nem fog valósulni! Mert „posito sed non concesso", hogy csakugyan beszüntettetnék az intézet, a meglevő, fennálló jogi viszonyok mellett hosszú, hosszú idő telnék el, mig az intézet jövedelmeiből az, a mi a tanárok fizetése (a mi azonfelül marad s a mi összesen évenként