Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - A papi tekintély és teendőink (Raffay Sándor)

274 romló szót is kiszalasztja a száján?" Hogy mennyiben igaz e vád, mit tudom én, de hát nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Elsőben is hát az ilyen vádak lehetőségét kell elkerülnünk s első sorban saját magunkon bebizonyítanunk, hogy a keresztyénség nem tan, hanem élet! S általán mit teszünk a vasárnapi munkaszünet megtartására ? Vagy az állam lanyha törvényétől várjuk a jó hatást? A szombat megszentelése első sorban az egyház érdeke, nekünk kell ott jó példával és buzdító szóval előljárnunk. Aztán ott van a gyermekistentisztelet, mely külföldön oly áldott hatást gyakorol a népre. De működnek is ott a lelkészek istenigazába ! Városon, falun egyaránt minden vasárnap a főistentisztelet után gyermekistentiszteletet tartanak, néha kétszer is: külön a kicsinyekkel, külön a nagyobbakkal. S a mely gyermek 16 éves koráig szívesen járt a templomba, eljár az azután is, legalább eljár a java. A férgese lehull így is, úgy is. S hogy a legkisebb gyermek is mily szivesen jár el a templomba, elégszer volt alkalmam tapasztalni. S mily kedves kép az, midőn a tömérdek apró népség kedves siető léptekkel sereglik a templomba, hol boldog arczokkal s a szent helyhez illő, épen az őszinte gyermeki lelkesedésből folyó rendtartással várja a neki szóló oktató, buzdító, gyönyörködtető beszédet! Magam is mindig szívesen mentem velük az istenházába és velük együtt épültem az ő látásukon. S hogy a gyermeki szokás és a szent dolognak már korai becsülése és szeretete az egész életre mily roppant befolyással van, magamon tapasztaltam. Ne halogassuk hát e téren a cselekvést, hanem a legközelebbi tanévvel kezdjünk egyházunk életében egy új korszakot, kezdjük a minden szépre és jóra fogékony ártatlan gyermeki lelkeket meghódítani az egyház, a Krisztus számára, követvén csak az Üdvözítő szavát: „engedjétek hozzám jönni a kisdedeket!" Én pedig azt mondom, ne csak engedjük, hanem hívjuk, vezessük, édesgessük őket, hiszen ez a mi legszentebb hivatásunk, ez a mi egyházunk legfőbb érdeke, legmagasztosabb feladata! Mert az egyház a kicsinyeken épül; ha azok szívvel, lélekkel az egyházéi, akkor a világ és az ördög összes hatalma sem győzedelmeskedik felette. Kezdjük el e hódító munkát a mai kicsinyeken s pár évtized alatt más lesz egyházunk képe, nem kell üres templomokról panaszkodnunk. Mi az oka, hogy nálunk méltó csodálkozás tárgya, ha egy tudományos ember, vagy épen egyegy jogász vagy ox-vosnövendék, szóval fiatal, tudományos pályán lévő ember bevetődik a templomba (no, nincs sok alkalmunk a csodálkozásra!), hol csak attól az egytől nem kell soha félnie, hogy helyet nem talál, mig ezzel szemben külföldön megy mindenki, de a harangozás után igen sokszor állni kénytelen? Hány világi emberünk fogja meg néhanéha a tollát, hogy az egyház ügyeibe is igaz érdeklődéssel beleártsa magát? Hiszen bizonyos restelkedéssel gondol a világi tudományos ember arra, hogyha vallásosnak látják és mondják. S a mi legsajnosabb, tapasztalásból mondhatom e szomorú Ítéletet. S mind ennek mi az oka? Csakis az, hogy az elemi iskola bevégzése után többé nem igen gondolunk ifjaink vallás-erkölcsi fejlődésével, nevelésével, gondozásával: nem törődünk azzal, hogy felkeresik-e a templomot, hanem teljesen rábízzuk őket az egyházzal a legtöbbször nagyon is keveset törődő szüleik gondozására. Maguk a főiskolák is, kevés kivétellel, legfölebb ha §-ra hivatkozva tesznek valamit a templom érdekében, ámde a templom járás szükségének érziiletivé tételére a legkevesebb gondot fordítják. Aztán hogyan gondoskodunk a tud. pályára nem lépő gyermekekről, kik az elemi iskolából azonnal a gyakorlati életbe lépnek át? Sehogysem. Pedig hát milyen szépen be lehetne hozni a vasárnapi katechizáló órákat! Persze, hogy ez, bár pénzbe nem kerül, de annál több fáradságot kiván! Aztán az is természetes, hogy az a serdülő lányka vagy kamasz nem igen keresi fel, legalább örömmel nem, az ilyen órákat, ha a tisztelendő Úr, ki a szelidséget, a keresztyén erényt hordja ajkain, maga durván bánik a daczolásra épen leghajlandóbb korban élő, e gyermekekkel. Mert még ha papon esik is meg, igaz az, hogy „a férfiúnak haragja nem cselekeszi az Istennek igazságát." Mondhatnák, hogy mindezek pia desideria, mert hiszen a mi népünk földművelő nép lévén, alig várja — sok helyen meg se várja, — hogy a gyermek az iskolából kikerüljön, már viszi ki a tanyára, honnan esetleg évekig se megy be a templomba. Ez az okoskodás épen olyan általános és értéktelen, mint a pénztelenséggel való folytonos felhozakodás. A pénznél is nagyobb erő az igaz buzgalom. A nép maga — én ismerem jól — mindig kész a jóra s különösen az egyház érdekében, a vallásosság ápolására mindig kész segédkezet nyújtani; olyan mint az agyag, ügyes kéz idomíthatja. De hát nem egykét hét munkája kell ide, hanem gyakran évek lankadatlan, ügyszeretettől áthatott, lelkes, czéltudatos, hittől vezérelt munkája. Aki azt még nem tapasztalta magán, hogy a hitnek valóban megvan az az ereje, melyet Pál apostol rajzol, hogy az hegyeket mozdíthat ki helyéből: az nemcsak tagadja az eredmény lehetőségét, hanem még csak a kísérlethez se fog hozzá. Csak egy példát. Svájczban szintén vannak szegény emberek és földművesek, napszámosok stb., és közönségesen gyermekeik is vannak, sőt e gyermekekre is épen úgy szükségük van, mint a mi népünknek, s mégis ott általános törvény, hogy minden gyermek köteles 16 éves koráig a vasárnapi katechizáló órákra rendesen eljárni. Ez épen oly kötelező, mint az iskolalátogatás. Es megteszik mindnyájan. Természetes, hogy ha ezek szülőkké lesznek, szintén szívesen küldik gyermekeiket a templomba. S miként egy lelkész mondá, az így szoktatott ifjaknak legalább is 80 százalékja bizonyosan megmarad az egyház