Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - Az ótestamentomi exegesis feladatáról (Pukánszky Béla)

mint általában a gyermeki ókornak legtermészetesebb nyelve nem a próza, hanem a mindent megelevenítő és lélekítő költészet, a melynek stylusához hozzátartoznak a theophaniák és angelophaniák. Számos oly szakasz, a melyet előbb tiszta történetnek tekintettek, a költészet terméke, s mint ilyenben a hajdankor fejletlen gondolkozás módjának tekintetbe vételével érthetők azon helyek, a melyek ez előtt megütközést keltettek s a régebbi magyarázók botránykövei voltak. Ezen egyszerű, naiv, de tiszta és gyengéd költészet tartalmának megfelelő az alakja is, a melynek lényege a gondolatok és a kifejezés párhuzamos kifejlésében van. Herder idézett irataiban, de másokban is az ótestamentom számos részleténék fordításában és magyarázatában gyakorlatilag és feltüntette ezen szempontok alkalmazását. Főleg a költői könyvekből (Hiob, Énekek éneke, Zsoltárok) vett példáin saját költői geniusának finomságával magyarázza az előadás fenségét, a Keletnek és az ókornak érzéki, de épen ezért szemléletes, plastikus, képekben gazdag költői nyelvét; feltűntetve mindenütt azon egyszerű és mégis isteni gondolatokat, a melyeket e nyelv kifejez. De a prófétai iratok felfogásában és vizsgálatában is új szempontokat juttatott érvényre. Az ótestamentomnak ez a része az előző századra nézve, a mely pedig annyit szeretett reá hivatkozni, valóban hét pecséttel lepecsételt könyv volt. Mind Herder, mind Lowth kiemelik mindenek előtt a legtöbb proféczia költői formáját, a mely némi tülhajtással azon következtetésre vezette őket, hogy a prophetákat lisztán költőknek tekintették, a prophétai enthusiasmust az írói lelkesedéssel, a prophétai ihlettséget a költőivel egynek vették. Herdernél ezen túlhajtás kevésbé tűnik fel, mert ő a poesis szót általában sajátos, sokkal mélyebb és emphaticusabb értelemben használja, mint mások. De ha volt is e felfogásában hiba, bőven ellensúlyozzák azt egyéb nagy .értékű megfigyelései. 0 mutatott rá először, hogy az író próféták lelkesedése soha sem önkivületes, s hogy a legnagyobb mértékben egyéni; hogy a szellem által indíttatva mindegyikük mint egyén s nem mint gép beszélt; s hogy, mint a nép vezetője, isten akaratának hirdetője mindegyikök egy bizonyos városban, bizonyos időben határozott czélokért működött. Mint isten akaratának hirdetőit nem helyes őket csak a szerint becsülni, hogy mennyit jövendöltek a Krisztusról. Mint Mózes utódai a törvénynek alkalmazói s megújítói voltak sülyedt korukban ; néhányan közülök világba termett emberek, nagy szónokak és költők; s megfordítva a legtöbb költő egyszersmind a nép bölcse, prófétája is volt. A régibb prófétáknak, ülésnek, Elizeusnak, Náthánnak stb. élete csupa tett és cselekvés volt, a későbbieknek csak az ige és az írás maradt. Szózataik tartalma dorgálás és vigasztalás, <5vás és fenyegetés között oszlik meg; csak a későbbiek, a kik leggyengébben szólnak, beszélnek figurákban rejtélyes képekben, látomásokban, álmokban. Mindannyian a gondviselés szája voltak s azért arra néztek, a mit a gondviselés nekik mutatott. Mily mélyen Ítélte meg már Herder a prófétizmus sajátos voltát, bizonyítja azon Ítélete, hogy más népek történetében a jelenséghez kevés vagy semmi hasonló tünemény sincs. Még csak azt az egyet említem fel, hogy már Herder rámutott azon tényre, melyet az úgynevezett modern orthodoxia ma sem akar elismerni, hogy Jahve eredetileg más istenek között és mellett állott, s csak lassankint emelkedett ki az elohim közül, háttérbe szorítva a többit — előbb egyetlen nemzeti, majd egyetlen universalis istenné. Mi alatt a búvárlat így mélyült, azon közben a nyelvészeti és archaeologiai segédeszközök, a melyeknek megszerzése és összegyűjtése körül a 17. század oly nagy munkát végzett, szintén hatalmasan szaporodtak. Hollandiában, Franczia- és Angolországban, részben a gyarmati politika hatása alatt is — a mult század végén nagy lendületet vettek a keleti nyelvészet s a vele összefüggő tudományok ; a német protestáns theologia híven átvette az idegen munka eredményeit, a kritika terén pedig határozottan a Lessing hazájáé volt és maradt a vezér szerep. Ezen kritikai bűvárlat eredményeinek alapján, a rendelkezésére álló gazdag segédeszközök felhasználásával, s Herder eszméinek vezetése alatt írta meg Eichhorn a maga nagy művét, a Bevezetést az ótestamentomba 1780—83. Míg a régebbiek az ótestamentomot mint egészet s annak egyházi használatát tartották szem előtt, addig Eichhorn kizárólag a történeti elv után indulva úgy tekinti azt, mint a távol Ázsiából s a derengő ókorból eredő iratok gyűjteményét, irodalmi és művelődéstörténeti szempontból. A próféták iratainak magyarázatánál nagy súlyt fektet a tartalom átnézetes feltüntetésére, a gondolatmenet eleven és ízléses előterjesztésére. Herder példájára a magyarázatban arra törekszik, hogy a régi költőknek kortársává, szellemben és kedélyben rokonukká legyen. 0 fejtette ki először az ótestamentomra való tekintettel, hogy a mythos nem mese s nem önkényes koholmány, hanem az a természetes és szükségképi forma, a melyben az őskor bölcsészete és története kifejezésre jutott, s hogy ép ezért minden bölcsészet és történet mythossal kezdődik. A próféták szellemének magasságait és mélységeit nem sikerül ugyan mindig híven feltüntetnie, s — a mint különösen Jesaiás magyarázatában kitűnik — nagyon is a fragmentisták hatása alatt áll. De ezen hiánya mellett is műve számos jeles tulajdonnal bír, a melyek azt ma is olvasásra méltóvá teszik. Jelentősége a tudomány történetében azzal volna kifejezhető, hogy emberi pragmatizmust hozott be egy oly tárgyba, a melyről addig a nélkül írtak. Műve külső siker tekintetében is egyike a legszerencsésebb könyveknek, s úgy alapossága, mint világos, olykor Lessingre emlékeztető előadása következtében nagy tetszésre és elterjedésre talált. PuMnszky Béla. (Folytatás köv.)