Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - Az ótestamentomi exegesis feladatáról (Pukánszky Béla)

170 szorgalmával és művészetével hordja össze és dolgozza fel a héber nyelvemlékek által nyújtott anyagot. A másik irányban megint Schultens a korszakalkotó. A nélkül, hogy ő maga szótárt írt volna, Origines Hebraeae 1724. 1738. cz. müvében ő fejtette ki s érvényesítette először a héber szónyomozás tudományos elveit. A szómagy ar ázásoknál az érzéki, specialis jelentésből kell kiindulni; ebből fejlődtek a a szótörzsek általánosabb, átvitt, szellemi jelentései. A rokon nyelvek közül mint leggazdagabb s legtisztább az arab képezi a kulcsot a héberhez. A régebbi munkák főhibájának mondja, hogy szerzőiknél a liebraismus s Kelet geniusának megértése hiáuyzik. A buvárlat ezen irányából, összefüggésben a fentebbi jelenségekkel érthető, hogy a nyelvészeti segédeszközökre is nagy figyelem fordíttatott s azok száma csak hamar igen megszaporodott. Ezeknek körébe lett bevonva mindenek előtt az arab nyelv s hogy milyen eredménynyel, arról tanúskodik Golius Jakab nagy szótára (1653), mely máig sem avult el; ezek körébe lett bevonva a syr és chald nyelv, mely utóbbinak búvárlatában a már kétszer is említett idősebb Buxtorf emelt magának chald, talmudi és rabbinusi szótárával nagy emléket. Ezen óriási mű számtalan chald, talmudi és rabbinusi, akkor jó részt még csak kéziratban levő irodalmi termékből gyűjtött szókincset foglal magában s bő és pontos idézeteinél fogva számos archaeologiai kérdésben is legmegbizhatóbb tájékoztatóul szolgál maig. Végül bizonyára nem véletlen, hogy ugyan ezen korba esik Ludolf Hiobnak az aetliiopiai nyelv és történet ismertetése körül kifejtetett munkássága. 0 nem volt ugyan theologus, de az indítást tudományos működéséhez a theologiától vette. Gregorius abessiniai apát által támogatva, számos többnyire saját maga által rendezett kiadványból, valamint számos kéziratból merítve 1661-ben szótárt és nyelvtant adott ki, mindkettőben gazdag összehasonlító magyarázatot nyújtva. A protestáns elv, hogy az eredeti szöveg az irányadó, szükségessé tette nemcsak az eredeti nyelvének ismeretét, hanem magának az eredeti szövegnek kritikai és diplomatikai megáll ap 11 á s á t i s. A szöveg nyomtatott kiadásai aránylag gyorsan követvén egymást, bő alkalmat nyújtottak a különféle kéziratok szorgalmas és pontos összehasonlítására, valamint a variansok megmagyarázását czélozó kisérletekre. E munkánál, épúgy mint az eredeti és a Vulgata tekintélye fölött folytatott vitában hatalmasan közrejátszott a polemikai érdek is. Az oratorianus Morinus ugyanis a tudományosság köpönyege alatt hatalmas támadást intézett a protestáns elv ellen, iparkodva nevetségessé tenni azt. Exercitationes biblicae czimű művében (1633) ki akarja mutatni, hogy a héber szöveg annyira meg van romolva, sőt hamisítva, hogy nem tekinthető a szentírás megbízható alakjának. Az egyházra nézve — ügymond — szégyen volna, ha a synagoga tanítványa akarna lenni! Igaz, hogy Mózes és a próféták kéziratai mértékadók minden fordítás birálatánál, de hol vannak ezek? Az eredeti szövegnek csak megközelítőleg hű helyreállításáról lehet szó; ez pedig csak a LXX s nem a masorai szöveg segélyével lehető. Mert az utóbbit az eretnekek sokfélekép eltorzították, a mint ezt a katholikus atyák bebizonyítják. Számtalan hiba keletkezett a leirók hanyagságából s a kéziratok elkopása, szétrongyolódása következtében; hisz a rabbinusok is panaszkodnak kézirataik siralmas állapota felett. A héber szöveg és a LXX között iszonyú külömbség van, pedig az utóbbi legtisztább héber forrásból ered, el van ismerve az apostolok által, a kik még ott is a LXX szerint idéznek, a hol az eredeti másként hangzott, el van ismerve az egyházatyák, sőt sok zsidó tudós által is. Jellemző, hogy Morinus a Vulgata eltéréseit zz általa annyira magasztalt LXX-tói egy szóval sem említi. Az apostolokra való hivatkozás oly súlyos vágás volt Morinus protestáns ellenfeleire, a kik saját fegyverüket látták maguk ellen fordítva, hogy a támadás után egy ideig szótlan rémület fogta el őket. A Morinus müve ellen megindított polémiájuk bizonyos félénkséggel s önbizalmatlansággal fogott a munkához, bár a LXX vizsgálatánál csakhamar kitűnt, hogy jpk nélkül lett a masorai szöveg mellé vagy épen föléje helyezve, mikor a viszonylag legnagyobb megbízhatóságról van szó. De Cappellus, saumuri ref. theol. tanár Critica sacra-jában 1650-ben, bár a fordítások méltatásában szigorúbb, szintén kénytelen elismerni, hogy a héber szöveg az eredeti kézirat tisztaságától nagyon távol áll s javításra szorúl; s maga is számos kitűnő szövegkritikai conjecturât tesz. Á protestáns orthodoxia ilyesmiről persze hallani sem akart, és sokáig tartott, míg e tény elismerésre talált, legalább oly theologusoknál mint C 1 e r i c u s , ki azon föltevésből indult ki, hogy az ótestamentomi szent könyveknek sorsa — legalább a canonba való felvételükig — nem volt más, mint egyéb régi iratoké, s ezért amazok szövegének birálatánál is ugyanazon elveket kívánta alkalmazni, a melyek a görög és latin írók szövegének birálatánál érvényesek voltak. 0 formulázta Ars criticájában (1697) azon nyolez regulát, a melyek a theol. encyklopaediákban kevés módosítással ma is mint a kritikának tudományos törvényei szerepelnek. A philologia és critica sacrán kívül van még egy tér, melyen e másfél száz évre terjedő időszak a protestáns theologiai tudomány örök dicsőségére maig is el nem avult műveket alkotott, s ez az ótestamentomi archaeologia tere; s e vázlat lényeges mozzanatok felemlítésének híjával maradna, ha ezen tudományág termékei közül is legalább a legnevezetesebbekre rá nem mutatnánk. Az exegetikai tudomány ezen ágának épúgy mint a két előbbinek felvirágzása is szoros összefüggésben van a szentírásról szóló protestáns elvvel, s az archaeologiai ismeretek felhalmozásának czélja is az eredeti szövegnek lehetőleg biztos alapon nyugvó pontos