Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - Az ótestamentomi exegesis feladatáról (Pukánszky Béla)

158 ben kellő megvilágításba helyezni. Mert hiszen ha ez sikerülne, az épen a theologiai szakoktatás s a Theol. Akadémia ügyére — mely édes mindnyájunké — volna nyereség. Mert hiszen világos, hogy egy olyan intézetnek működése, a minő a Theologiai Akadémia, melynek léte az egyházban gyökerezik, a melytől az egyház joggal megvárja bizonyos szükségleteinek kielégítését, egészében és részeiben annál gyümölcsözőbbé leszen, minél szélesebb körökben uralkodik egy értelem azon eszközökre és módokra nézve, a melyekkel czéljának szolgálni akar. Ezen magas czél érdekében a tudomány és iskola képviselőjének semmi féle alkalmat sem szabad kicsinyelnie, mikor demonstrálhatja, hogy munkája, melylyel az eszményt szolgálni kivánja, távol attól, hogy a tudomány és élet követelményeivel ellenmondásban állana, ellenkezőleg azok közvetlen s alapos kielégítését czélozza; s hogy azokat, a kik ez eszmény szolgálatában állanak munkájukban mindig világos czéltudat vezeti, nem pedig elavult hagyomány és szokás kényelmetlen járszalaga, vagy még ennél is roszabb valami. — De volt még ezenkivül egy más ok is, a melynél fogva kivánatosnak látszott, hogy Szepes-Béla nagytiszteletű lelkészének idézett szavai ne maradjanak válasz nélkül. O, a mint azt nagyrabecsült irodalmi működése is bizonyítja, oly theologus, a ki — hogy saját szavait idézzem — holtig tudományos ember kiván maradni; ezenkivül ő huzamos lelkészi tevékenységből merített gazdag tapasztalatokra is hivatkozhatik. Ha immár ő vonja kétségbe azt, hogy theologiai szakoktatásunk fejlődése lépést tartana a tanügy többi ágának fejlődésével, s hogy a gyakorlati élet követelményeit kellően tekintetbe venné; ha ő ad nyilt kifejezést azon nézetének, hogy theologiai szakoktatásunk iskolásdi rendszer vagy avult hagyomány kedvéért a valódi érdekek rovására is felvesz, illetőleg megtart tervében olyasmit, a minek ott többé nincsen értelme: úgy ez fölöttébb alkalmas arra, hogy másokat, kik a dolgot megitélni ő nála sokkal kevésbé hivatottak, hasonló, de már kevésbé tartózkodó s kevésbé szerény votumra bátorítson, s így theologiai szakoktatásunk tanterve legalább egyes pontokban lassankint hitelét veszítse, s bizalmatlanságra találjon azoknál is, a kiknek föltétlen bizalommal keilene magukat vezetésére bizniok : a jelen és jövő theologus ifjúságnál. Hogy mit jelent ez a theologiai oktatásnak, legalább egy részének sikerére nézve, az világos. Azonban azon óhaj, hogy az idézett sorok ne maradjanak visszhang nélkül, hanem a bennük kifejezett kételyek a theologiai tudomány szempontjából kellő megvilágítást nyerjenek, csak óhaj maradt. Eleinte azzal biztattam magamat, hogy majd nálam hivatottabbak fogják e munkát megtenni; később meg azzal, hogy majd a theol. akadémiai tanterv szerzőinek s az azt szentesítő hatóságnak tekintélye el fogja oszlatni a vele szemben nyiltan s kevésbé nyiltan kifejezett kételyeket. Egyik sem következett be; sőt ugyancsak az „Evang. Egyház és Iskola" 1892. 17. és 19. számában két czikk jelent meg, a mely meggyőzött arról, hogy a mi három év előtt czélszerűnek és üdvösnek látszott, az — fájdalom — ma sem késő és nem felesleges. A két czikk, mely a szives olvasónak még bizonyára emlékezetében van s a melyből ezért nem idézek, mert kissé nehéz is volna, meglehetős nagy igényekkel lép fel, a mennyiben a theologus művelésének egy új, czélravezetőbb módszer megteremtése általi emelését sürgeti; a javasolt újítás mellett hivatkozik követendő példaképen a római és görög katholikus theologiákra; a magyarhoni evang. egyház Theologiai Akadémiájának tantervét azonban, mint a szerkesztői megjegyzésekből is kitűnik, nem ismeri, sőt úgy látszik, nem is gondolt arra, hogy van evangelikus theologia azonkivül is, a melyen szerző a maga tapasztalait szerezte. Pedig már a tárgyalás komolysága érdekében is kívánatos lett volna, hogy midőn általában theologiai szakképzésről szól, akkor a reformjavasló vegye tekintetbe s vonja be bírálatába az egyetemes egyház intézetét s intézkedéseit is, s következtetésének ne csináljon szűk alapot. Ezen igen nagy gyöngéik daczára is ezen czikkeket sem kicsinylem, sőt symptomatikus jelentőségüket a baj és panasz igazi okának és forrásának felismerésére nézve az előbbiénél sokkal nagyobbnak tartom. Szerzőjük az ujabb iskolának (ha nem csalódom az eperjesi theologiának) növendéke, Paulik János evangelikus felszentelt pap-hittanár, tehát oly

x egyén, a kinek a vallás lényegével s a kereszténység történeti mivoltával kettős, magasztos hivatalánál fogva kiváló mélységgel és alapossággal kell foglalkoznia; a kinek a humanisztikus nevelés és oktatás keretén belül s azzal harmóniában kell megismertetnie növendékeit a vallás, a keresztyénség és a protestantismus lényegével és tanával; ifjú férfiú, a kinek, mint maga mondja, még élénk emlékezetében van a theologia. Azon diszes és széles hatáskörrel biró állás, a melyet a t. szerző elfoglal s egyéb említett — korán sem jelentéktelen — mozzanatok feljogosítanak, sőt kényszerítenek arra, hogy az alábbi sorokban az általa megpendített kérdések egynémelyikével is kissé közelebb foglalkozzunk. E végből czélszerű lesz mindenek előtt egy oly pontot keresnünk, a honnan az idézett három czikkben kifejezett kételyeket, aggályokat, kérdéseket és javaslatokat lehetőleg biztos alapon, tárgyilagosan s elvi magaslatról megvilágíthassuk. Azt hiszem, elég széles alapra helyezkedünk, ha vizsgálat alá vonjuk azon kérdést, mi az ótestamentom magyarázatának mint a protestáns theologiai tudomány és szakképzés részének feladata, s jogosultan szerepel-é mint ilyen a theologiai tudomány rendszerében ma is. Ezen kérdések tisztázása után igen egyszerű és könnyű feladat lesz megitélni. vájjon a theologiai szakoktatás vagy — a mennyiben az egyetemes egyház ez irányú törekvése és követelése közvetlenül az egyetemes Theologiai Akadémiában nyer kifejezést, tehát a Theologiai Akadémia tanterve azon pontban is, mely ellen kételyek nyilvánultak, megfelel-é az elvi követelményeknek vagy sem. E kettős kérdés tisz-