Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Belföld - Bachát Dániel felügyelőt avató beszéde

183 Alig hiszem, hogy valaki állíthatná, hogy a reformátio vezérférfiai kicsinyelték volna a népnevelés ügyét vagy ennek derék munkásait és mégis sem a Confessiókban, sem az egyházjogok- és alkotmányokban sehol sem tudok nyomára akadni, hogy a tanítók a zsinati tagságra fel lettek volna jogosítva, hanem arra igen, hogy az iskolai ügyek intézésével a lelkészi kar volt megbízva. S ez is természetes. A néptanítókra vonatkozólag a mi egyházjogunk sem intézkedik. Ki Dem mondja, hogy be kell őket választani, mint a közép- és felső iskolák tanárait, de nagyon természetes, hogy ki sem zárja őket, mert miért ne válaszhatnának a gyülekezetek a világi követek közül akár tanítókat is? Ehez kétségkivül joga van úgy a gyülekezeteknek, mint a tanítóknak s semmi' esetre sem ártana, ha néhány jeles tanító is ott állna a zsinati atyák között. S hogy mégis nem választhatnak be, az a gyülekezetek helyes érzékéről tanúskodik, mert tudják, hogy ilyen intézkedésre mindaddig szükség nincs, míg lelkészeik képessége e tekintetben biztosítékot nyújt. Mert habár a néptanítói testület a zsinaton közvetlen küldöttek által képviselve nincs is : maga a népnevelés ügye igenis képviselve van s így nincs arra szükség, hogy a tanítók e zsinaton részt vegyenek. Azt mondja Sass űr, hogy „a népnevelés nincs képviselve ott, hol néptanítóink testületének közvetlen küldötte nem szerepel." Lehet ez Sass úrnak a meggyőződése — és én minden meggyőződést tisztelek — de nem látom megokoltnak. Mert hogy egyedül és kizárólag a tanító értene a nevelésügyhöz, azt komolyan csak nem lehet állítani? „Szakképzés nélkül nem szerezheti meg az ember azt a tágas ismeretkört és sajátságos ügyességet", mely a tanítósághoz szükséges. A ki többet tanul, talán mégis megszerzi legalább azt az ismeretkört, a mi egy tanítónak szükséges; a mi pedig az ügyességet illeti, az a zsinatoláshoz nem szükséges, mert nem arról van szó, hogy egy nem tanító ember átvegye a tanító munkáját s ezzel azt leszorítsa pályájáról. Azt pedig csak nem tagadhatja senki, hogy egy lelkész — különösen pedig a prot. lelkész, nem azért tanulja két éven át a nevelés körébe vágó tárgyakat s nem azért foglalkozik a legtöbb gyakran évekig gyakorlatilag is a tanítással — ha mindjárt nem is nyilvános iskolában, — hogy megérdemelje az olyan nagyon is lefokozó Ítéletet, hogy a lelkész a nevelésügyet nem képviselheti, mert nincs ahoz szakszerüleg kiképezve. A mennyi szakszerűséget a hivatalánál fogva őt századokon át — talán nem is egészen illetéktelenül és helytelenül — megillető felügyelet megkiván : annyi szakszerűséggel még az e tekintetben leggyengébben képzett lelkész is rendelkezik, mert ahhoz nem annyira szakszerűség (a szó szoros értelmében) mint inkább művelt szív és ész kívántatik. Vagy talán maholnap már ezt is eldisputálják a lelkészektől? Különben ha ad absurdum akarnók vezetni azt az állítást, hogy a hol a néptanítók részt nem vesznek, ott a népnevelés ügye képviselve nincs s ott nevelésügyről tanácskozni nem is lehet/ Akkor maga az országgyűlés sem illetékes az oktatás ügyében bármely intézkedés vagy törvény hozatalára, mert néptanító egy sincs benne. Sőt akkor maga a közoktatásügyi minisztérium sem lehet illetékes szabályozó rendelkezések kiadására. Hiszen Burián úr ki is kel az ellen, hogy a miniszteri biztosok közt fehér holló a tanító. No de hát más felekezeteknél és más országokban is hasonlókép áll a dolog, még sem jutott eddig eszébe senkinek azt mondani, hogy az emberiség nevelésügyéről gondoskodva nincs. Távol legyen tőlem a gyanúsítás vagy sértegetés, de egy kissé olyan színezete van a dolognak, mintha a tanító urakat — már a kiket — nem is annyira a tanügy iránt keblükben lángoló önzetlen érdeklődés, mint inkább talán a mai világban teljesen érthető és némileg méltánylandó tekintélykeresés mozgatná. Mert teljes nyugalommal és még teljesebb bizalommal lehetnek a zsinati atyák iránt, kik — igenis — a népnevelés ügyét is szakszerüleg képviselik. Határozott sértésnek lehet venni az ebben való kételkedést. (Folyt, köv.) 3 £ L f ü L 1« Ntiszt. Bachát Dániel budapesti főesperes úrnak, az új esperességi felügyelő beiktatása alkalmával mondott felavató beszéde. Nagyságos Felügyelő Ur! A hivatalos eskü szavainak elhangzása után engedje meg Nagyságod, hogy én, kinek szerencséje lesz addig a meddig elnöktársává lehetni, s esperességünk ügyeit vállvetve Nagyságoddal együttesen intézhetni, — díszes hivatalának átvétele alkalmával Őszinte örömmel üdvözölhessem Nagyságodat. Kétszeres okom van új hivatalában őszinte örömmel üdvözölni Nagyságodat. Nagyságod fővárosi esperességünk egyházai által bizalom teljesen lett esperességi felügyelőnké megválasztva ; esperességünk Nagyságod fényes tehetségű, egyháza iránt lángbuzgalmu, mindnyájunknak rokonszenves és kedvelt személyében az ifjabb nemzedék sorából oly férfiút állított kormányzata élére, kiben a vének bölcsessége a fiatalok erényével, a vének higgadtsága és komolysága a fiatalok erélyével és a vének érett megfontolása a fiatalok tetterejének érvényesítésével ritka harmóniában párosul. Esperességünk bizalmával nem előlegként ajándékozza meg Nagyságodat; esperességünk bizalma Nagyságod egyházunk kormányzati és törvénykezési terén eddigelé kifejtett buzgóságának természetes folyománya, középtanodánk felügyelete körül évek során át szerzett érdemeinek kötelességszerű elismerése, méltánylása és némely csekély