Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - Tanítók a zsinaton (Raffay Sándor)

tetbe vesszük, hogy a theologus ezenkívül 5 (mondd öt) nyelvet kénytelen művelni, s egész pályája nem egyébb nyelv kóstoltató folyamatnál, tandl latinul, majd utána jön a német, jön a görög, újból új test. görög, héber s még az élet sem irgalmaz, meg kell tanúlnia tótúl, ha éhen nem akar halni s a sok fától azután gyakran nem látja az erdőt, — nem hiszem, hogy be ne látta bárki is, hogy a zsidó nyelv csak egy nyűg, mely hátráltatja s nehezíti a theologus művelődését, s annak egy új czélra vezetőbb módszer megteremtése általi elemelését természetes óhajnak fogja tekinteni. S annál is inkább óhajtandó ez, mert van egy dolog, a mi a theol. nevelésnél nagyobb felkarolásra vár; a mi korszerűbb minden ósdi hébereskedésnél, maga a kor diktálván azt; a mi szükségesebb úgy a theologus műveltségének, mint az egyház tekintélyének előmozdítása czéljából, a mi mig egyrészről bizonyos gondolkodási nagykorúságra segítené, segítené másrészről a ker. theologia ellenségeinek leverésére, vagy legalább megfékezésére, s ez: a bölcsészet s különösen a modern philosophia alapos ismerete. Paulih János, ev. félsz, pap-hittanár. -^Síöks^A mozgolódás mindig az élet jelensége. A közügyek iránt való érdeklődés mindig a közösség haladásának, fejlődésének biztosítéka. Örömmel láthatja hát mindenki, ha az életnek, érdeklődésnek jeleit fedezheti fel az egyház külső és belső életére vonatkozó különféle kérdések fölvetése és megbeszélésében. Természetes, hogy emberi alkotás nincsen gáncs és hiba nélkül s hogy így a fölvetett kérdések, vitatott tárgyak közt is akadnak olyanok, melyeknek fölvetése szükségtelen, tárgyalása — mondjuk — helytelen. Ezek közé sorozom én a tanítók zsinatolásának kérdését. E kérdés tárgyalásával — melyet különben én minden tekintetben fontosnak tartok s épen azért kissé bővebben óhajtok vele foglalkozni — találkozunk e b. lapok mult évi 48-ik és f. évi 4-ik és 5. számában. A kérdés lényegét, szerintem, az az állítás képezi, hogy a népnevelés ügye a zsinaton képviselve nincs. Mert hogy a tanítók testülete sincs képviselve, az más szempont alá esik. Ez utóbbira nézve azonban legyen szabad némi történeti és egyházjogi tényt szemügyre vennem. Tény, hogy a tanítók testülete a legrégibb időktől fogva mind ekkoráig sohasem zsinatolt. A montanismus és a húsvét ügyében ' legrégibb ker. zsinatok tagjai csakis a püspökök és presbyterek voltak. Csak később, a III. század közepén találunk eseteket, amikor a püspökök alantasai és segítői is meghivattak, sőt Afrikában az elesettek (lapsi) ügyében tartott zsinatokra Cyprianus a clericusokat, confessorokat és a szilárd, tiszta életű világiakat is behívta. (Praepositi cum clero convenientes, p r a esente etiam stantium plebe.) De e laikusok csakis a megjelenhetés jogával birtak, szavazati joguk csakis a püspököknek volt. Ezt bizonyítja a 305-ben tartott el virai zsinat is, melyről olvassuk : „cum consedissent sancti et religiosi episcopi .... item presbyteri . . . . adstantibus diaconibus et omni plebe." Tanítókat is találunk az ókori zsinatok némelyikén egyes rendkívüli esetekben. Nevezetesen tudjuk, hogy Betyllus ellen a püspökök Origenes tudományát vették igénybe;' a 269 (268?) évi antiochiai zsinaton pedig Melchion beszél Samasotai Pál ellen. De ezen analógiákra hivatkozni vagy építeni épen úgy lehet, mint arra, hogy a némely VII. századbeli angol zsinaton (concilia mixta) apátnők is részt vettek; mert azok a tanítók nem voltak a zsinat rendes tagjai s mert ők is papi férfiak voltak, kiket később mind e mai napig az egyház atyáiul tisztelünk. A kath. egyházban az alsó papságnak sem volt soha zsinatolási joga, legfölebb megyei s itt-ott tartományi zsinatokra. Még a kolostorfőnökök (archimandriták) is csak akkor vehettek tényleges részt a zsinatolásban, ha püspökeiket helyettesítették. A kisebb rendekből legfölebb zsinati jegyzőket és titkárokat lehetett választani, de e tisztet esetleg világiak is viselhették, mit bizonyít Aeneas Sylvius példája, ki a baseli [zsinatfa még mint világi ember jegyzősködött. A középkor végén már a theologia is a kánonjog doktorait is behívták a tanácskozásra, de a határozatok hozatalába be nem folytak. Csak a pisai (1409) és a baseli (1431—1449) zsinatokon szavaztak ezek is, de e jogot csakhamar elvesztették s azóta sem kapták vissza. Cyprián szokása tehát néhol fönnmaradt, sőt a 633. évi toledói zsinat egyenesen kimondja, hogy a laikusokat is be kell hívni. Az új korban néhol még ezek is aláirták a zsinati aktákat. A közép- és újkori zárdai, parochialis, székes stb. iskolák tanítói is papok voltak, de mert az alsó papsághoz tartoztak, a zsinatokon részt sohasem vettek. A kánonjog szerint tehát az egyház soha sem adott s ma sem ad a tanítóknak jogot a zsinatolásra. De nem ad a protestáns egyházjog sem. A reformátio az egyházi viszonyokat átalakította. Az egyetemes papság elvéből kifolyólag az egyház minden egyes felnőtt, értelmes tagjának joga van az egyház életére befolyást gyakorolni. E szép elvek különösen a mi egyházunk szervezete, a zsinatpresbyteri szervezet valósítja meg. Csakhogy a mily szép és evangyéliumi ez az elv magában, épen olyan félszeg és káros, ha túlhajtják. Gondoljunk csak a münsteri rajongókra s a zwickaui prófétákra. Azért mondja már Luther, hogy a rend érdekében szükséges bizonyos hivatalokat határozott jogkörrel felállítani, mert különben szétdaraboltatik az egész. „Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak." S ez csak természetes.