Evangélikus Egyház és Iskola 1892.

Tematikus tartalom - Czikkek - Külföldi ösztöndíjaink (Raffay Sándor)

osztást, mert nyilvánvaló volt már a rendetlen és talán hűtlen kezelés, de e felosztáshoz joga nem volt, mert a kamatot évenként ki kell osztani és pedig olyan arányban, amennyien kint tartózkodnak. Igen, de most meg épen senki sincs Halléban, aki az ösztöndíjakat élvezhetné, mert Karsay Imre a Poldtianumot élvezi, melylyel a végrendelet értelmében a másik ösztöndijat összekötni nem lehet. De van ott 3 szász, kiknek mindenike 300 márkát kap, ami összesen 900 márka. De a kamat 2500 márka, mi lesz hát a ki nem osztott pénzzel? Azt jó volna tudni ! A végrendelet értelmében a felügyelet joga a hal lei magyar egyletet illeti, melynek az egyetem félévenkint tartozik elszámolni. Csakhogy — amiut én láttam — 1875 óta megszűnt ez a számadástétel s hogy azóta hová fordították az ösztöndijakat, senki sem tudná megmondani. Az idén Karsay Imre, a magyar egylet buzgó elnöke felszólította az egyetemet, hogy a számadást nyújtsa be, de úgy tudom, hogy az eredménye csak egy nagy „nesze semmi, fogd meg jól" lett. Azt hiszem, e tekintetben a zsinat tehetne még valamit s akár közvetlenül, akár diplomatiai uton, de rendezhetné e nagy ösztöndíj ügyét, mely egyházunkra nézve nagy fontosságú. Tervezettel előállani én nem tartom magamat hivatva, a hivatottak bölcsesége bizonyára talál utat-módot a helyzet javítására. Jenában is van egy alapítványunk, mely szintén furcsán áll. Itt azonban egy kis nehézséget okoz az, hogy az alapítvány nem magyar, hanem nagyherczegi, német eredetű. Tudjuk, hogy itt 12 magyar szabad asztalt alapított a nagyherczeg. Hogy milyen volt az eredeti rendelkezés, azt ma már határozottan senki sem tudja, mert az alapító levél elveszett. 1884-ben történt, hogy 3 magyar és 10 szász volt Jenában s az egyetemi tanács a 12 helyre 10 szászt és 2 magyart helyezett s épen egy magyart hagyott ki. Természetes, hogy e jogtalanság miatt a magyarok felszólaltak s ekkor — olvastam az aktákat — a tanárok véleményezése alapján úgy döntötték el a kérdést, hogy ezentúl vallásra és tanulmányra tekintet nélkül 6 magyarországi és 6 erdélyi fogja kapni az asztalokat. Igen ám, csakhogy rendesen nincsenek ott 12-en, 6 magyar meg talán sohasem verődik össze, mindig marad hát néhány hely üresen. Ezeket — mint azt maga a vendéglős mondta — nemcsak hogy németeknek adják oda, hanem hozzá még olyan németeknek, kiknek már van egy német szabad asztaluk s így a magyar asztal árát a vendéglőstől készpénzen veszik fel. A sérelmes e dologban az, hogy míg a német asztalokra naponként csak 8 fillért, addig a magyarra 15-öt, vagyis hat hetenként 6 márka 30 fillért kell ráfizetni s mégsem bocsátanak egy magyarnak sem, de a magyar egyesületnek sem egy fölös asztalt a rendelkezésére, hanem a magyar czélű intézményt németek fölös segélyezésére fordítják, míg velünk az elvezettre is jól ráfizettetnek évi 63 márkával. E tekintetben kellene és lehetne intézkedni, hogy e betöltetlen helyek jövedelméből első sorban e ráfizetés pótoltassák, hogy ez által is könnyítve legyen a theologusok helyzete s csak az így felmaradt szabad helyeket fordítsa az egyetem tetszése szerinti czélokra. Azt hiszem, hogy Jenában, hol a magyarokat szeretik s hol a tanári kar elfogulatlan, józan férfiakból áll, ezt kivinni nem járna semmi nehézséggel. A tűbingai ösztöndijaknál van egy kellemetlen sallang, mit le kellene szakítani. Ott ugyanis csak az nyerheti el az ösztön dijakat, a ki hiteles községi szegénységi bizonyítványt mutat fel. De hát mi szükség erre? Ugyan ki gazdag közülünk? Teljesen szükségtelen tehát az erről szóló hiteles bizonyítvány. S ez már csak azért is eltörlendő volna, mert néhol sokba kerül annak kiállítása. Például veszem csak fel, hogy én aranyért sem állíttathatnék ki otthon német nyelvű bizonyítványt. Már most ha mégis Tűbingába akarnék menni, a fordíttatást valamely budapesti közjegyzővel kellene csináltatnom, ami összesen a postaköltséggel együtt legalább 4 frtomba kerülne; már pedig ezzel elutazhatom egészen Bécsig s az nagy dolog egy hosszú útnál. Azt kellene hát irni Tűbingába, hogy teljes nyugodtsággal elengedhetik a vagyoni bizonyítványt, mert a mi theologusaink bizony mind szegények. Még egy dolgot nem hagyhatok említés nélkül. A szászországi Gotteskasten-nek van egy ösztöndija Erlangenben. Szerencsés voltam dr. Ahner lelkész úrral, a Gotteskasten jegyzőjével személyes ismeretségbe lépni s beszélgetni a mi viszonyainkról. Eltekintve most attól, hogy — amint arról a Gotteskasten évi jelentései bőven tanúskodnak — egyes magyarországi lelkészek czélzatos ferdítéssel ismertetik meg velük egyházunk állapotát és életét s a magyarságot gyűlöletes színben állítják a külföld elé : tapasztaltam, hogy bennünket magyar evangélikusokat (s különösen theologiai intézeteinket) hitetleneknek, kryptokálvinistáknak, sovinistáknak stb. festenek le s ennek bizonyságául odaállítják az erlangeni példát is, hogy azon ösztöndíjra magyar nem, hanem mindig csak tót theologus pályázik. Dr. Ahner, kit rövid ismeretségünk alatt is bár félrevezetett, de igen tiszteletreméltó, józan férfiúnak s igazán buzgó evangélikusnak tanultam ismerni, ebből — ama bizonyos egyének informatiói alapján — azt következteti, hogy valóban a magyar anyanyelvű evang. theologusok irtóznak a szigorú lutheri irányt követő erlangeni s a vele rokon irányú egyetemektől. Nem késtem e távolmaradásnak igaz okát azonnal is leplezetlenül megmondani, mi leginkább abban keresendő, hogy csakis egyes lelkészek ajánlására adják meg az erlangeni ösztöndijat s nem pl. a pártatlan theol. intézeteknek vagy a püspököknek ajánlatára, aminek természetes következménye az, hogy a magyar theologusok Erlangenbe akarva sem juthatnak. De most már, mióta az erlangeni ösztöndíj elnyerésének feltételeit megismertem, más okát is tudom adni e távolmaradásnak.