Evangélikus Egyház és Iskola 1891.

Tematikus tartalom - Czikkek - A lelkész-tanító képzésről s egyebekről (Mayer Endre)

•202 ügyessége, mely a tanítói hivatás betöltéséhez kívántatik, ámde őt szakképzettséggel biró tanítónak nem fogadhatja el a kormány, mert neki okmány, igazolás kell. Lehetséges, hogy a tanítóképző kitűnő bizonyítványnyal bocsátja el egyik vagy másik tanítványát, hogy a társadalom s iskola nagy reményekkel kecsegtetheti magát ilyenek működésével szemben s mégis hány példa van reá, hogy tanitói szakképzettséggel nem biró ember nagyobb és szebb eredményt mutathat fel? Ekként a gyakorlat sokszor s csúful meghazudtolja a theoriát, de azért a theoria mégis helyes és jogosult marad s szerinte kell rendezkednünk az életben. Ha vannak is oly esetek, hogy a nem szakképzett a szakképzettnél többet mutathat fel, azért mégis nagyobb garancziát nyújthat cLZ^ cl ki okmányokkal képes igazolni szakképzettséget, mint aki arra képtelen. Jelen esetben is csak garanczia nyújtásáról lehet szó. A lelkész más irányban, magasabb szakképzettséggel bír, mint a tanító, de ő még sem tanító; a tanításhoz jobban érthet, akár mert alkalma volt a szükséges gyakorlatot elsajátítani s methodikát megtanulni, akár azért mert természeti adománya olyan, hogy nagy előkészület s gyakorlat nélkül is képes a. tanítói tennivalók végzésére, ámde erről a miniszternek s közegeinek nem lehet tudomást szerezniök s arra nem szabad építeniök. Mióta a szakrendszer lett uralkodóvá minden téren s azt kivánják, hogy a ki valamely pályán működik kötelességét liivatásszerűleg teljesítse s ne legyen pusztán dilettáns : azóta, igen helyesen, oklevelet, képesítést követelnek mindenfelé ; még pedig annyira, hogy ezen külsőlegesnek nevezhető képzettségi igazolás mellett igen sokszor háttérbe szorul a lényeg, a valódi képzettség. Igy beáll az is, — fájdalom sokszor, — hogy az oklevelére és szakképzettségére büszke tanító nem igen hajlandó lelkészének, mint iskolája rendes felügyelőjének, tanácsait s útbaigazításait elfogadni verve mellét, hogy mit parancsolgat neki a pap, jóllehet ez ért a dologhoz. Azt hiszsziik, hogy ilyen bajok, mondhatnám neveletlenségek s éretlenségek, mindig lesznek s jóakarat és ügybuzgóság mellett elkerülhetők, hisz többnyire más okból keletkezett ellenszenvnek, felháborodott s felizgatott kedélynek ritkán komolyan számbavehető kifogásai azok. Egyházunknak, mint katexochen iskola egyháznak kiváló érdeke, hogy iskoláiban a legalsó foktól kezdve a legfelsőig szakszerűleg képzett erők működjenek. A protestantismusnak ereje s erénye a minden téren nyilvánuló intelligentia. Ezt fejleszteni s nemcsak fentartani kell, mert ez mentette meg az elnyomások s üldözések daczára a protestantismust. Anyaegyházak átalakulhatnak leányegyházakká; autonom középiskoláink az anyagi eszközök hiánya miatt elfogadhatják az államsegélyt bizonyos jogok feladásával, de hogy megszűnjenek, bezárattass a n a k azt az egyháznak megengednie nem szabad mert iskoláink megszűntével lassan-lassan kihal a prot. szellemű intelligentia, mely iskoláink áldásos működése mellett még a más vallásúakban is lüktetett s vele elpusztul egyházunk nem egyenletes, hanem hatványozott erővel. Azért egyházárulásnak lehetne bélyegezni minden egyes iskoláink létele s fentartása ellen indított actiót. Ha tehát érdeke ez az egyháznak úgy semmi esetre sem kell rajta megütköznünk, hanem ellenkezőleg arra kell törekednünk, hogy minden állás szakemberrel töltessék be s a mint a lelkésztől me»'Ö kívánjuk a szakképzettséget, mert a haladó tudománynyal s korral csak az tud tovább haladni s benne állásának megfelelően működni : úgy az iskolába is csak szakképzettséggel biró embert állítsunk be, a ki úgy idejét, mint tudományát s ügyességét csakis a tanításnak s nevelésnek áldozza fel. No de azt fogják mondani könnyű nekem itt az íróasztalnál perorálva írnom s oktatásokat adnom: ismerném az életet a maga valóságában, a gyakorlatot elvtelenségével s az embereket hibáikkal s gyarlóságaikkal egy szóval az illúzió nélküli meztelen valót, a koldus szegénységet, akkor nem beszélnék s nem írnék így. Ezt az életet a magam körében ismerem én is, keserűségét volt módon tapasztalni, a létért való küzdelemben harczoltam s harczolok azon körben, melyet a gondviselés osztályrészemül juttatott. Volt alkalmam bepillantani itt is, ott is, a hol mások izzadnak a mindennapi kenyérért s megfigyeltem az embereket távolról s közelről, fürkészve s bizalmasan. Ennélfogva van bizonyos tapasztalásom, Ítéletem s jogom arra, hogy azt el is mondhassam. Minden bizonynyal a tapasztalás s a gyakorlati élet különböző nehézségei mást mondhatnak, mint az elvek s hogy gyakran jő az ember abba a kényszerült helyzetbe, hogy a létezés kedveért lemond az elvről s megalkuszik a viszonyokkal egy jobb jövő reményében. S vájjon ki mondhatná, hogy az opportunismusnak való ezen meghódolás nem jogosult s vájjon ki állíthatná, hogv vannak bizonyos körülmények, a melyek között az elvek szigorú következetességgel való keresztülvitele csak árthat az ügynek, melynek szolgálatába léptek. A szakképzettség legkövetkezetesebb keresztülvitele mellett is egyházunkban ép úgy, mint másutt, mindig lehetségesek az oly esetek, melyekben annak követelésétől elállani kell. Ilyennek tekintem én a lelkész tanítóskodását. Nem egyéb ez, mint az egyháznak szegénysége miatt való megalkuvása a viszonyokkal. Nem képzelhető az a gyülekezet, a mely nem örömmel választana papja mellé tanítót, nem gondolható az a lelkész, a ki szívesen nem mondana le tanítóskodásáról, bármily nagy sikerrel folytatta is azt s bármily nagy örömet lelt benne s nem tételezhető fel az egyházról, hogy nem igyekeznék a lelkészi és tanítói működési körnek kellő elválasztására, illetőleg külön-külön fentartására ! Ezen szempont alá esik a lelkészi s tanítói állásoknak egyes szegény gyülekezetekben való egyesítése oly módon, hogy az ellen a minisztériumnak ellenvetése ne legyen s az egyház nyugodtan bízza