Evangélikus Egyház és Iskola 1891.

Tematikus tartalom - Belföld - Eötvös alap

iskolák tisztviselőinek vettük s díjaztatásuk terhét is az egyes gyülekezetek, esetleg iskolát fenntartó testületek vállaira hárítottuk ; pedig akár a lelkész, akár a tanár s tanító : az egész hazai evang. egyház tisztviselője. Minek azután az a szomorú következménye volt, hogy a mint egyrészről az illető tisztviselő az egyes fenntartó testület tisztviselőjének tudta magát s az egyetemes egyház érdekeivel keveset vagy semmit sem gondolt, ugy másrészt az egyes testületek is a tisztviselőt saját fizetett szolgájuknak tartották és tekintélyét a fizetett béres mértékére szállították. Azt hiszem, be kell látnunk már egyszer, hogy ez állapot, igy tarthatatlan. Mert anyagi nyomorral is küzdeni, erkölcsi reputátióban is folyton sértetni, ezt vagy elviselni nem lehet, vagy ha valaki elviselte, biztosan annyira eltompult, hogy minden nemesebb önérzet s ambitió teljesen kiveszett belőle. Legyen szabad kis analógiát felhoznom. Az állami tanár vagy tanító, bárhol alkalmaztassák, Budapesten vagy Piripóczon, az mindegy, ő mindenütt állami tanítónak tudja, érzi magát. Midőn e helyzeténél fogva egyrészt az állam nevelésügyi életének szolgálatában állónak tudja magát, másrészt lefelé független s nem tekint semmire, mint hivatásának kötelességeire, melyeket szakképzett elöljáróinak megelégedésére teljesít, tudom én azt, hogy itt is sok baj lehet, nevezetesen lefelé a gőg, fölfelé a meghunyászkodó szolgaság, hideg-rideg érintkezés a közvetlen érdeklettekkel, fölfelé a protektiókeresés ; de egy megbecsülhetetlen eredménye van e helyzetnek s ez az, hogy az állami élettel egybeforrt s a közélet javát munkálja. Kivánatos volna tehát, hogy az egyetemes egyház minden gyülekezetének s tisztviselőjének ügyét fölvegye s a közszükséglethez képest rendezze. Egy közpénztárt alapítson, melybe bizonyos arányban adózzanak a gyülekezetek s e pénztárból vagy egészen fizettessenek vagy legalább a szükséghez képest segélyeztessenek az egyház minden tisztviselői. így a közegyház szolgálata nyerne s az egyes tisztviselői állomások közt létező, gyakran igen nagy differentiák kiegyenlíttetnének. A második nagy baj az egyházi adózás rendetlensége. — Nagy fát mozgatok, érzem. — Nálunk az adónál utáltabb szó csak az adóemelés. — Előre is kijelentem : nem kivánom az egyházi adó emelését, hanem igen is annak rendezését. Nálunk a hány a gyülekezet annyi az adókulcs, amint épen történelmi fejlődésében minden egyes gyülekezet itt-ott talán az egyházi hatóság közbejöttével megállapította. — Néhol házas párok, másutt igás barmok, másutt meg föld után fizetnek a bivek. — Idején valónak látnám, ha már végre valahára egy állandó, mindenkit kötelező adókulcs hozatnék be, mivel egyúttal a szűzválluság s az egyházat, de tisztviselőit is megalázó kegyelmi alamizsna-osztogatás megszűnnék. — Meg vagyok győződve, hogy ily rendezéssel állandóbb és nagyobb 2 j jövedelmet teremtenénk az egyháznak, mint az eddigi. De általában az adózás czime és a fizetés módja ellen is van kifogásom. — A papot, a tanitót fizeti a nép s lia ezt a fizetségét lerótta, az egyházra, ugy hiszi, semmivel sem tartozik s ha a közegyház vagy a gyülekezet valami más költséget igényel, azt vagy külön kell kivetni vagy ugy koldulás utján gyűjteni. — A gyülekezet nemcsak tényleg, hanem formailag is önmagát tartsa fel. — Tehát szabályozó (normál) költségvetést készítsen minden gyülekezet, melyben minden remélhető bevételei és kiadásai bennfoglaltassanak, s így a papi s tanitói fizetésen kivül, minden személyi és dologi szükséglete és fedezete. — így évről évre tudná hogy áll, de tudna gazdálkodni is, mig mostani viszonyaink között ez teljes lehetetlen. Megvallom, a pap és tanitó párbér, konszipáczió stb. szedésének is határozott ellenese vagyok. — Mért nem lehetne minden gyülekezetnek közpénztára vagy közmagtára, melyből a gyülekezeti elöljáróság szolgáltatná ki az illetékeket ? A gyülekezet liive fizessen gyülekezetének, s a gyülekezet önmaga fedezze kiadásait, de nem az egyesek. íme egy eminens zsinati teendő, melynek czélszerü elintézése nélkül, lia még oly kerek szervezet állíttatnék is össze, egyházi életünk felvirágzása képzelhetetlen. — Gondolkozzunk kissé e kérdésről is és szóljunk hozzá. — A tárgy fontossága megérdemli az eszmecserét. —y.— Az „Eötvös alap"-ról és a „Magyarországi tanítók házáéról. A midőn az 1875-dik évi január elején hazánk néptanítóit arra hívtam volt fel, hogy nagy Eötvösünk emlékezetét örökítsük meg a saját körünkben egy országos tanítói jótékony intézet megalkotása által, jámbor lélekkel azt hittem, hogy egyszerű felhívásomra az ország összes néptanítói azonnal hozzá fognak a kegyelet szent munkájához, és egy-két év leforgása alatt fölépítik a magyar népnevelők kartársi közérzületéről és emberbaráti szeretetéről tanúskodó dicső templomot, amelynek oltáraihoz évenkint mindegyikünk meghozza a maga áldozatát, és így majd egyetlen egynek sem kell a miéink közül a szeretet szent hajlékából üres kézzel eltávoznia, ha a kartársak támogatására jogosan és méltán számíthat. Azóta hosszú tizenöt év tünt el az örökkévalóság tengerébe, s az esztendők ezen sora velem együtt sokakat megtanított arra, hogy nehéz az eszmék megvalósítása és hogy nem évek, hanem évtizedek is kellenek még ahhoz, hogy az Eötvös-alapot, a magyarországi tanítók ezen jótékony intézetét, a testvéri szeretetnek országos székesegyházává kiépíthessük. Avagy nem ezt bizonyítja-e az a tény, miszerint országos tanítói jótékony intézetünk tizenötévi fennállása óta csak 170 róm.-kath., 85 ev. réf., 68 ág. evang., 8 gör. kel., 7 unitárius és 54 izraelita néptanító család gondjait