Evangélikus Egyház és Iskola 1891.
Tematikus tartalom - Czikkek - Polgári házasság (Lauko Károly)
105 nyújtja, midőn ő a szószékre lép, hogy e beszédre való előkészülésnél s ennek elmondásánál kisérje őt folyton azon alázatos fohász, hogy az ő benne működő isteni erő s nem emberi ereje legyen a ható, az építő ; s azon tudat, hogy az eredmény és dicsőség nem az övé, hanem az Istené. — Csak az ily beszéd valóban szent beszéd. — Idegen termény betanulásánál és elmondásánál mind ez lehetetlen; ép ezért — ha valahol — úgy ép theol. intézeteken, a hol a theologus eszményi álláspontra emelendő — ezen minta beszédek gyakorlása elitélendő. A mondottak lehetőleg még keményebben elitéltetik velünk azon ezzel ellentétes követelményt, hogy theologusaink az i m p r o v i s á 1 á s b a n is gyakoroltassanak. — Az improvisálás többnyire csak a lelkiismeretlenségnek dicsekedése s ritka esetben a kényszerűségnek követelménye. Ezen ritka esetben azonban majd mindig egy alkalmi eset hatása alatt áll a gyülekezetével egybeforrott lelkész s ekkor feladata a köztudatban levő érzelmek vallási megvilágosítása s az előkészület magában az esetben s a lelkész vallási egyéniségében már mintegy adott. —• Ily kényszerítő esetek a theologusra nézve nem léteznek ; s a lelkiismeretlenségre való nevelés — egy eszményi álláspontot hirdető intézetnek csak nem lehet feladata ! ? Helyesen jár el tehát akadémiánk, midőn a homiletikai gyakorlatokat a két utolsó évre szorítja s midőn ezeknél is az eszményből levezetett igehirdetés elveinek alkalmazását általában megköveteli; s szem előtt tartja azt, hogy a közelebbi alkalmazás nem az intézet, hanem az életnek feladata. A theologusnak — s erről ne feledkezzünk meg — nincsen gyülekezete ; egy képzelt gyülekezet pedig a szent beszéd igaz voltát veszélyezteti. Ép ezért is — bár szükséges tudni azt, hogy alkalmi beszédek tartásánál mire kell a homiletikai elvek alapján ügyelni — mégis casualis beszédekben való gyakorlás nem az iskola, hanem az élet iskolájának feladata. A homiletikai feladat ezen megszorításánál még határozottabban követeljük a liturgiái feladat megszorítását. Ápolja akadémiánk a liturgiái éneket, mint magában felemelő cselekvényt; de a sacramentumok kiszolgáltatásában való gyakorlást, r mint ezen szent cselekvények profanálását elveti. Álkei •esztelés, álurvacsora kiszolgáltatása az egyenlő volna magában a theologusban e cselekvényeket az opus operatum színvonalára való leszállításával, illetőleg e szent cselekvények kigúnyolásával. Igenis tudnia kell a theologusnak azt, hogy evang. egyházunk elvei szerint mi lényeges eme cselekvények valamint általában a liturgia végzésénél, mit nem hagyhatnak el azokban s mikben alkalmazkodnak s mikben alkalmazkodhatnak a külömböző gyülekezetekben történetileg megalakult, azok egyéniségével összeforrott szokásokhoz : de azok végzése az agenda egyrészt, s más részt az élet által adott. Tehát igenis nincsenek theologusaink mindannak birtokában, a mi a lelkészi hivatal teljes betöltéséhez szükségeltetik; de nem azért, mivel akadémiánk hivatásának nem felel meg, hanem azért, mivel protestáns lelkészeket, azaz oly egyéneket kíván képezni, kik személyi életükbe felvett vallási eszményüket, az ebből tudatosan levezetett elvek alapján akarják hirdetni, érvényesíteni azon ismeret mértéke szerint, mely ismeretre csak a gyülekezet egyénisége s hivek egyéniségével szeretettel kölcsönható életeik, tapasztalataik vezet. — Hogy maga az eszmény és ebből levezetett elvek is nemcsak a további tanulmányozás, hanem ép a tapasztalat alapján is mindinkább megszilárdulnak, kiépülnek : ez ép oly természetes, mint igaz maga a tapasztalatra nézve azon kimondás, hogy a jó pap holtig tanul. De ép azért, mivel magának a szeretetben kölcsönható és építő életnek a protestáns papra nézve oly nagy a jelentősége, s mivel ép ezt az iskola, az akadémia nem nyújthatja; s továbbá mivel ép e téren szerzendő első benyomások s tapasztalatok igen természetesen leghatározóbb befolyásuak lehetnek a lelkész jövőjére nézve : igenis kívánatos lenne az, hogy az iskola és másrészt az önálló lelkészi ténykedés közt fenálló ür áthidalása ne bizatnék a véletlenre. Igenis szükségünk volna egy oly intézményre, a mely a theologust átvezesse magába az életbe. — De erről jövő czikkemben. Schneller István. Polgári házasság, il. Az önálló államoknak, amilyen immár a miénk is, a létező viszonyok között, joguk és kötelességük-é behozni a polgári házasságot? Hangsúlyozva mondjuk, hogy a létező viszonyok között! Mik ezek? Hiszen mi itt Európában, ha ennek kultúrnépeire s államaira gondolunk, csakis keresztyén államokról beszélhetünk, olyanokról, amelyek mind a keresztyénség princípiumain épültek, állanak és fejlődnek. És így, a mit a ker. egyház saját tagjainak — habár mint az állam polgárainak — életviszonya rendezéséből s gondozásából magának vindikál, mindahhoz, mint nevelő anyának, történelmi és természetes jogának is kell lennie. Igenis, lehetne és háborítlanul gyakorolhatná is ezen fönséges jogokat, ha vissza nem élt volna azokkal s merész túlkapásokba nem ment volna ! De midőn a tridenti zsinat kimondotta, hogy „aki állítaná, miszerint a házasság, nem egy az evangéliumi hét sacramentumok közül: átkozott legyen!" vagyis midőn ezen tisztán földi viszonyt, a mely minden egy Téb társadalmi viszonyoknak is alapját képezi, egyházi sacramentummá declarálta s ez által annak természeti és polgári jellegét eltörülte s a fölött, mint tisztán egyházi szentség fölött, egybekötő és felbontó
