Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Külföld - Gusztáv-Adolf-egylet 1888. szept. 4–6-ikán S. m. Halleban tartott 42. nagygyűlése (Láng Adolf)

madik ének elhangzása után szintén ő a szószékre lépett s Józsue könyve XXIV. 14—18-ból vett alapigék nyomán értekezett az evangyéliomi lelkész hivataláról, feltüntetvén azt 1-szÖr mint a hitnek, még pedig a Krisztusban való hitnek, 2-szor mint a szeretetnek 1. Kor. XIII. 1, 2. és 3-szor mint a reménynek, az Istenbe vetett bizodalomnak szolgálatát. Egy ének vers eléneklése után pedig nagyt. Csepregi György, újíazekas-varsándi lelkész úr mint beigtató az oltárhoz ; az új lelkész pedig mint beigtatandó az oltár elé lépett, a hol is szívből jövő előfohász után a beigtató az egyház tagjaihoz egy megindító beszédet tartott, értekez­vén a felől, hogy mint váltakozik a bú az örömmel. Az adatokat ehhez az egyház életéből vette. Nevezetesen szé­pen festette a kis egyháznak ama szomorúságát, midőn kis temploma roskadozó félben volt s a maroknyi hivő kép­telen volt azt önerejéből megjavítani. E feletti fájdalmában kesergett nemcsak az apatelki evang. egyház, hanem az esperesség. a kerület, az egyetemes egyház ; de sőt még az ég is, midőn esős időben annak cseppjei a templom rozzant tetőzetén át annak oltárára hulltak. S íme az egyház eme szomorúsága örömmé változott, midőn úgy egyesek könyö­riiletessége, valamint a gyámolító intézetek segélyezése folytán most már szép s ízlésesen kijavított templomban dicsérheti az Urat. De ez öröme sem volt állandó, a mennyiben buzgó lelkészét, ki ez egyház javáért annyit fáradozott, Ambrócz­falvára választatván, az egyház elveszítette. Ez általános bánat azonban örömmé változott, midőn új lelkészt nyert az egyház s figyelmezteti azt, hogy lelkipásztorát fárad­ságos működésében szeretettel támogassa. Majd a beigtatandóhoz fordult, fejtegetvén az evang. lelkész teendőit s a szokott módon átadta a templom kul­csát, kelyhet, patulát (pártfogásába ajánlotta a keresztelő medenczét) agendát és a bibliát mindegyikét szép s a szent­írásból vett alkalmatos mondat kíséretében. Erre az egész gyülekezet buzgó imában Isten áldását kérte úgy a be­igtatottra, valamint az egyházra. Ennek megtörténtével oltár elé lépett nagys. Solymosy Lajos úr. az egyház most választott új felügyelője, kihez magyar nyelven — eddig az összes tót nyelven volt — szólt a beigtató, fejtegetvén a magyarhoni evang. egyház történelmének alapján, hogy mint fejlődött az idők során a felügyelői állás, mint tűntek fel fénylő csillagokként az egyház sötét korszakában az egyes evangelikus főurak, kik sokszor vagyonuk s életük veszélyeztetésével védték egy­házunk jogait. Majd örömét s az egész evang. egyház köszönetét fejezi ki ő Nagysága előtt, hogy kész volt eme kicsiny egyháznál a felügyelői tisztet elvállalni, mely ugyan fényt nem nyújt, de annál több munkát ád. Azután következtek a szokott kérdések s a bánya­kerületi utasításokban előírt eskü letétele, majd pedig a gyülekezet buzgó imában áldást kért működésére. Ezután egy énekvers eléneklése után az új lelkész az ároni áldást adta a gyülekezetre. Hogy pedig e kettős örömünnep emléke maradandó legyen : a presbyterium este a paplakon közvacsorát ren­dezett a két beigtatott iij hivatalnok tiszteletére, melyen a község intelligencziája valláskülönbség nélkül, és a presbyterium teljes számmal jelent meg; a fiatalság pedig az iskola tantermében rendezett tánczmulatságot X + Y. X11 f i l1. A Gusztáv-Adolf-egylet 1888. szeptember 4—6. S. m. Halléban tartott nagygyűlése. Szeptember 5-én, szerdán reg­geli 8 órakor a harangok zúgása a Mária-templomba isteni­tiszteletre hívta a gyülekezetet, mely alkalommal dr. Baur egyetemes-superintendens Coblenzből szónokolt János 18, 36—37 nyomán e tétel felett : Munkálkodjunk Jézus Krisz­tus országának érdekében ! Mert mi az ő királyságához tartozunk; mi ő róla teszünk tanúbizonyságot; mi áldo­zatot hozunk neki. 10 Va órakor ezután az Ulrik-templomban énekkel és dr. Beyschlag hallei egyetemi tanár imájával s dr. Ericke elnöki megnyitó-beszédével vette kezdetét az első nyilvá­nos gyűlés. A jeles megnyitó megemlékezik a hallott templomi szónoklatokról .s azokkal egyértelműleg nevezi ez esztendőt, komoly esztendőnek s a német népre kiválóan gyászos esz­tendőnek. Felhozza, hogy Vilmos és Frigyes császárok ravatalaira koszorút tett az egylet s hogy Frigyes beteg­ágyában is elfogadta az egylet feletti védnökséget. Enun­tiálja : hogy a protestáns szellem az uj időnek atyja és első sorban a német birodalomnak is atyja volt. „Meg vagyunk győződve — úgymond — hogy az államnak köl­csönös közreműködése szükséges ahoz, hogy magasztos czéljai felé törekedhessék és hogy az egyháznak segéd­keznie kell abban, hogy épüljenek fel ama láthatatlan és ideális oszlopok, melyeken egyedül nyughatik az állam. Egy vallás-erkölcsileg felavatott állam védelme és oltalma és azon ideális egyház nélkül, mely öntudatosan képes ön­magára támaszkodni épúgy, mint szolgálni a köznek, — nincs jövőnk és fegyverünk Róma ellen! Megemlíti, mi­szerint II. Vilmos a Gr.-A.-e. feletti patronatust úgy tekint, mint „háza szent hagyományát", melyet orosz földön, Peter ho f ban vett át. „Más helyen mondva lett : Senkitől sem félünk e világon, csak Istentől ; — én hozzáteszem : és a mi lelkismeretünktől ; többiben elutasítok mindennemű félelmet, akár Rómától, akár bárki mástól, Isten velünk és áldása a mi munkánkon. Egyletünk emelkedőben van ; belelép­tünk a 9. százezredbe; gyűjtöttünk ez évben 907,000 márkát." Mindenütt növekedőben van a mi evangyéliomi éle­tünk; nem csupán a Gr.-A.-e.-ben, hanem épúgy a belső és külső misszióban. A régideje elárvult templomok mindinkább megtelnek. Végre valahára ébredeznek az evangélikusok milliói, kik hitvallás és közreműködés nélkül kivántak evang. egyházuk és iskolájok áldásaiban részesülni. Mert hisz a legjobbat, a mivel bírnak, befelé és kifelé, az evan­gyéliomnak és az evangyéliomban rejlő szabadságnak és fenséges erőnek köszönik. „Ébredjetek, ti evangélikusok, kik még alszotok, álljatok a munkába, ti vagytok Istennek áldottai. — Felséges adomány az, melyet a mult évben adhattunk a testvéreknek, de mindez csupán az ínség forró kövére hullott csepp, pedig e követ hütenünk kell." „Úgy tudom, hogy talán Halle volt az utolsó város, melyre a haldokló Luther mondott áldást. Haldokolva kérte az urat : könyörülj Halle kedves városán ! Ha Luther élne, bizton hiszem, itt lenne közöttünk. Ámde a meg­dicsőülés hazájából is ráteszi áldó kezét ez órára és e napokra és ő mondja s mi is mondjuk : mienk marad az ország! Amen."

Next

/
Oldalképek
Tartalom