Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Tatay István emlékezete (Zsilinszky Mihály)

325 S- * Czikkiink megírása óta az apostoli magyar király nyilatkozott Belovárott Strossmayer diakovári püspök kievi hirhedt távirata felett; lesújtó szavaival tönkresilányította ezen elbizakodott püspököt, kiről nehéz meghatározni, hogy az álladalom elleni mere'nylete nagyobb bűn-e? vagy a katholicisnms ellen vétkezett-e inkább? Szóval, egyiránt rosz hazafi és rosz katholikus. A dorgáló szavak méltók voltak a legalkotmányosabb és legkiválóbb uralkodóhoz, a mi dicső királyunkhoz. Várjuk a vaticani nyilatkozatot. Kiváncsiak vagyunk arra, hogy a csalhatatlan pápa belátja-e végre, hogy Strossmayer hirhedt szláv katholicismusa egy óriási humbug és egy álczázott schisma, ki hazafinak és róm. kath. püspöknek egyaránt rosz. Már most hiszszük és reménylenünk lehet, hogy a reactió szelleme visszavonúl setét odújába; mert törvény, igazság, haza felett őrt áll felséges királyunk bölcsesége és szilárd alkotmányos érzülete. Tatay István imlikiiiti, Zsilinszky Mihály tói. Utolsó éveiben azonban aggódni kezdett egészségi állapotáért. Oly testi fájdalmak jelentkeztek nála, melyeknek elkerülése szükségessé tette az irgalmas hivatalos foglalkozástól való tartózkodást. Belátta, hogy a szivéhez nőtt iskola bel- és külélete körében előforduló mozzanatokkal járó felelősséget idegrendszere nem bírja elviselni. Ily helyzetben, mondá ő maga az orosházi esp. gyűlésen 1884-ben „jogosnak nem láttam, netán anyagi rászorultság miatt, feltenni egy tört egészség koczkájára azt, mi nekem nem kenyérnél vagy pénznél, de az életnél drágább, — azt, mi nem enyim : az iskola szép múltjával együtt annak jövőjét ! ..." Nem maradt egyéb hátra, mint hogy lemondjon. Az egészségi indokon kivül azon elv is vezérelte, hogy helyet adjon az előretörekvő fiatalabb erőknek. — „Vájjon — úgymond — ha teljes életemben nem egyéb, mint eszköz kivántam lenni ember- és honfitársak fiainak értelmi s még inkább valláserkölcsi művelésében, — vájjon lia a kötelességek rideg igájának vitelében helyeztem idáig minden becsvágyat : visszariadjak-e a zárgondolattól, miszerint minden kötelesség koronája : lemondani tudni magáról a kötelességről ott, hol ez többé nem ránk, de másokra, uj erőkre néz!" Lemondott. Megrendítő szavakkal búcsúzott el az őt felkarolt békési esperességtől, mely rendkivíili érdemeinek méltánylásáúl rendkívüli nyugdíj-jutalomban részesítette őt. Mikor lemondásának indokolása alkalmával visszatekintett tauárságának utolsó 30 évére, mintegy ösztönszerűleg érezte, hogy visszavonulásának tényével megfosztja magát valódi életelemétől. Végszavaiban „megfelelő szerep" utáni vágyát fejezte ki. „Rom vagyok uraim ! — mondá — és napjaim, ügy érzem, számlálva vannak; de mert az ifjú lelkesedés és férfi kötelességérzet a vénségben is velem tart és a rom felett is tüzel : imhol fogadom, — ha valami megfelelő szereppel megbizatnám, — nyugalomra szánt napjaim is, főként ez egyházmegye körében, a magyar protestáns tanügynek lesznek szentelve véglehelletig." De vájjon, mi lehetett volna más megfelelő szerep annak, a ki annyira beleélte volt magát igazgató tanári szerepébe? Tatay egyszerre oly helyzetben találta magát, mint egy sereg nélküli híres hadvezer, a ki nyugdíjazva csak a mult dicsőség emlékeivel foglalkozik. A közönséges polgári életet sivárnak találta. Uj életviszonyaiba nem tudta magát többé beleélni. Kedélye izgatottá, s ezzel baja válságosabbá lőn. Végre is ritkán látott rokonainál találta meg végső nyugodalmát. Halálának (junius 13-án) liire széles körben mély'részvétet költött; mert benne a művelt társadalomnak, és különösen a magyar protestáns tanügynek egy ritka tevékenységű hivatott, lelkes és j hatalmas alakja dűlt ki. Legyen áldott emlékezete ! A báró Baldácsy-alapítvány segélye. A bányai kerület m. é. jegyzőkönyvének 58. pontja részletesen előadja, milyen kellékekkel kell birnia a folyamodványnak, melyre az egyházak, a lelkészek és az özvegyek a báró Baldácsy-féle alapítí ványból segélyt remélhetnek. Mellőzöm az egyházak és özvegyek kérvényeí zését, csupán a lelkészek folyamodványaira vonatkozólag vannak észrevételeim. Az alapítványt tevő nemes báró intentiója ezen ! nagylelkű adomány mellett kétségkívül nem az volt, ! hogy a mostoha sors által sújtott, vagy a családfentartás j súlyos kötelességeivel megküzdeni alig biró szegény ! protestáns lelkészt még inkább megalázza az által, hogy kényszerítse őt szerénynél alantabb fokon álló anyagi körülményeit s családi állapotát egy-egy fényes esperességi s még fényesebb kerületi gyűlés közönségének szemei elé terjeszteni s még akkor is készen lenni arra, hogy azt fogják neki mondani : nem vagy még eléggé szegény, nem kapsz semmit, mehetsz; a boldog emlékű báró intentiója, mondom, nem ez, hanem ennek épen ellenkezője volt. Már csak azon körülmény is, hogy hazánkban a 19-ik században ő volt az első, sőt egyedüli, ki ily tekintélyes alapítvány nyal első helyen a prot. superintendensek, második helyen pedig a szükséget szenvedő lelkészek, egyházak és lelkészi özvegyek s árvák anyagi sorsának javítását akarta előmozdítani, nemcsak azt bizonyítja, hogy ő a humanitás s világnézlet nem közönséges magaslatára birt fölemelkedni akkor, midőn a protestáns egyházat az emberi s nemzeti művelődésnek a népneveléssel legalább is egyenrangú kulturális eszközeűl ismerte fel s nem habozott a maga millióit egyházunk javának emelésére felajánlani: hanem bizonyítja azt is, hogy ő az egyház javát