Evangélikus Egyház és Iskola 1888.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Luther és Hutter (Dr. Masznyik Endre)

si 76 és megdicsőült Jézusnak, mint újra visszatérő s magát országa felállítása hatalmi tényével, mint igazi Messiást bemutató királynak felfogása. Innét, hogy az ős keresztyének teljes lelkükkel az égen s ama hamarosan (még éltükben !) bekövetkező jobb jövőn függenek, hogy az időt s létet ketté: erre és a más korra (aiœv ovrog xal aïœv utliujr), innenre és túlra szakítják, hogy a jelen életet ideiglenesnek tekintvén, az adott földi viszonyokkal épenséggel nem törődnek. „Szolgai állapotban hivattál m

eg? _ mondja Pál — ne törődjél vele, hanem, még ha szabaddá lehetnél is, inkább használd fel a

zt? _ 1. Kor. 7. 21. — Minek házasodni? — „Az idő rövidre van szabva, a végett, hogy akiknek feleségök van is, úgy legyenek, mintha nem volna nekik stb. Mert elmúlik a világ ábrázatja" — 1. Kor. 7. 29—31. — „íme titkot mondok néktek. Nem fogunk ugyan mindnyájan elhunyni, de mindnyájan el fogunk változni egy parányi idő alatt az utolsó trombitaszóra. Mert trombita fog harsogni és a holtak fel fognak támasztatni, mint romolhatlanok és mi el fogunk változni." — 1. Kor. 15., 51., 52. — íme egy rom árny, mely igenis oda vetődött a zsidóvilágból Pál theologiai alkotására is. Az ős keresztyének paruzia-reménye nem teljesedett be. A Messiás, úgy, amiként ők várták s akkor, amikorra várták nem jött el, de a ker. egyház érzékiesítő, minden eszmét materializálni törekvő irányzata, bár más formában fentartá továbbra is a zsidó reményt s ennek hódol Luther is. Worms előtt a nép polgári szabadságát is felvette programmjába, Worms után theologiai világnézetének nem egy pontban jelentékeny átalakulásával, e világ országában, praktikus tekintetek miatt is, a tényleges viszonyok épségben tartását czélra vezetobbnek tartva, a fejedelmek és urak kezében meghagyta a hatalmi pálczat s az alattvalókat — ez élet megvetését követelve tőlük — rabszolgaságra kárhoztatta. Hát legyen igaza Hutter úrnak, hogy ez súlyos vád, de hogy meggondolatlan és alaptalan, azt egyéni nézetnek elismerem, ám igazságnak, mig az ellenkezőről meg nem győz, nem ismerhetem el. Egyébként oly dolgok ezek, amiknek felfogásában a személyes álláspont és meggyőződés tekinteten kivül nem hagyható. Én Luther életét mindenkinek szája íze szerint nem írhattam meg. S igen sajátságos, hogy a miért egyfelől döngetnek, másfelől ugyanazért dicsérnek. Hutter úrnak sehogy sem tetszik, amint a parasztlázadást tárgyalom. Hát sajnálom, hogy nem ismerem gusztusát, de lássa vannak, akiknek meg épen nagyon is tetszik s bizony azok sem kisebb emberek Hutter úrnál. Csak egyet említek, Balogh Ferenczet a jeles ref. egyháztörténészt, aki kritikájában e pontra vonatkozólag így ír : „Mig Carlstadtot szerző erősen elitéli Luther javára, addig, adjuk meg a bátor és szabad felfogás dicsőségét, a „Hajótörésének nevezett czikkben, hol a parasztháború borzalmai vázoltatnak, nem kiméli hősét s fel meri leplezni tévedését s így kikerülte azon bálványozó tévelyt, mibe Jakab Elek úr esett Dávid Ferencz élete megírásában." Ami pedig azt a megjegyzését illeti, hogy én nagyítva 400,000 paraszt véréről beszélek, holott hiteles kútfők szerint csak 100,000-en hullottak el, hát engedje meg, hogy ezen én mosolyogjak. Én nem tudtam azt, hogy Hutter úrnak Csöngére hiteles statisztikai kimutatást küldöttek a német parasztháború színteréről, de majd máskor, ha megint régi hadi események rajzát irom meg, — úgy-e szives lesz hiteles kútfőivel szolgálni?? Lám lám! hogy a csöngei parochiának pénztárából már 1525-ben is telt külön hadi tudósító tartására ! ! Hát mért nem mondta ezt régen ! Bizony bizony ilyen áron lemondok vala az „első eredeti és kimerítő magyar" dicsőségről — az On javára. De menjünk tovább. A másik rojt, melyet Hutter úr munkámról letép Luther és Zvingli jellemzése. Ezt már nehezebb szívvel teszi. Azon a rojton mégis volt valami, ami neki tetszett, amivel szinte kedvtelve játszadozott : azok a — mint mondja — „csinos ellentétek." De azért meg nem állhatja, hogy a saját csinos ellentéteivel ki ne egészítse. S miért ne, mikor azok az enyémeknél még csinosabbak s aztán — oly jól esik azokat nyomtatásban látni ! Hanem aztán — a többi, az nem ér semmit. Én Luthert háttérbe szorítom Zvinglivel szemben; Zvinglit kíméletesnek, udvarisnak, Luthert ridegnek, gorombának rajzolom. Hát édes Hutter úr, ez megint a felfogás dolga. Én az embereket, különösen, lia azok világtörténeti szerepet játszottak, nem egyes, a vita hevében elejtett nyilatkozataik alapján szoktam megitélni, hanem egész életműködésük összbenyomásából. Tetteiben jellemzi magát az ember. Megengedem — sőt tudom —, hogy egyik-másik iratában Zvinglit is elragadta az indulatoskodás heve s tett oly nyilatkozatokat (Ön is idéz belőlük), miket épenséggel nem nevezhetünk udvariasoknak, de engedjen meg, Zvingli egyéniségét a marburgi vita alkalmával nem az ő egyes, innen-onnan, összefüggésük bői kikapott nyilatkozatok, hanem az ő egész eljárási módja, magatartása s főként az a tény jellemzik, midőn a tankülönbség daczára testvér akar maradni. Hát látja édes Hutter úr, midőn én ily álláspontról Ítéltem meg a két hős marburgi viselt dolgait, szem előtt tartottam 1. Kor. 8. fejezetét, ahol Pál apostol azon elvi kérdést tárgyalja : váljon a keresztyén ember szabadsági joga gyakorlatában csupán az ismeret, vagy egyszersmind a szeretet is irányadó-e s oda dönti el a dolgot, hogy igenis a keresztyénnek, mint nem csupán önczélos, hanem egyszersmind közczélos tagnak a Krisztus gyülekezetében, az ismeret jogát, a szeretet kötelességével kell megkorlátolnia. Mert az ismeret felfúj, de a szeretet épít. Hát ha már most én ez álláspontról Zvingli iránt lelkemben érzett rokonszenvemnek is kifejezést adok, de másrészt rámutatok Luther rideg magatartásának az ő hitbeli meggyőződésében, — ismeretében gyökeredző elvi alapjára s ekként őt meg! értetni s menteni törekszem, vétettem-e én akkor a