Evangélikus Egyház és Iskola 1887.
Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - A lóláb (Dr. Masznyik Endre)
108 csillagok járnak. „Egyházi életünket — mondja a főmagasságú ajk — hasonlónak találom az oltár keresztjéhez, mely fekete vasárnapon lepellel van bevonva; van mi örömöt, van mi aggodalmat okoz." A métely terjed, „a katholikus elme és szív álnok sugalmakra hallgat, Istennek egyházát saját fiai veszik ostromba s félő, hogy beteljesülnek az irás szavai: „Filii matris meae pugnaverunt contra me. 4 4 S honnan ez aggodalom, miért e riadalom? Omladoznak talán Isten anyaszentegyházának falai? Krisztus és a Szent-Lélek ügye forog talán veszélyben? Vagy talán el is bukott már? Dehogy, dehogy! Csak a lóláb, kedves olvasó, csak a lóláb! A mit eddig a Krisztusról, a Szent-Lélekről, ezek vezeny1 étéről, segédletéről, a hivek autonom közreműködése és oltalmáról hallottak, az mind csak szemfényvesztés volt! Most jön az igazi nóta! „Megszűnt a pogány császár s a ker. család emlőin megszületett a ker. király. A ker. hitre tért Constantin megszűnt Pontifex Maximus lenni, ami volt mint pogány császár." S ki lett a Pontifex Maximus? „Szent hitünk alapezikkelye s minden szabadságok alapfeltétele, hogy az egyházi, a lelkiekben való főhatalom a ker. társadalomban más személyre bízatott. Az anyaszentegyház nem emberek, hanem Isten műve s isteni szervezetének sarkpontja Péter." Milyen szép rendben következnek : Isten, Krisztus, Szent-Lélek, egyházi rend, Péter — lesz-e még valami? Csak várjuk sorát, mindjárt otthon leszünk. „Péter feje az apostoloknak, az egész egyháznak, mert csak neki mondá az Ur : „Te reád építem anyaszentegyházamat." Péter az egyház fenntartó alapja, mert csak neki mondá : „legeltesd az én juhaimat." Péter tehát az egész anyaszentegyház főpásztora." Hát ezt a „sarkpontot" ugyan könnyen kiugrathatjuk helyéből. A primás úr az írást idézi, — kezet fogunk vele, nekünk is az írás a fegyverünk. Csakhogy az az írás kétélű bárd, — az ember, ha nem jól forgatja kezében, magát is megvághatja vele. Jézus — 1. Máté ev. 16, 13 —19 — Caesarea Filippi környékén járva, két kérdést intéz tanítványaihoz : „kinek tartanak engem az emberek?" és „ti pedig kinek tartotok engemet?" Simon Péter ekkor hitvallást tesz : „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek fia." Jézus boldognak mondja őt; miért? Azért, amit „nem a test és vér jelentett ki neki, hanem a mennyei atya" s aztán így szól : „xáyiu dé aoi léyoj on av d UrrQog, xai erd ravzrj rfj jihya oly.oâourjGoj uov ti)t éxxhrjoíar" stb. Szándékosan idéztem az eredeti szöveget, mert az egy kicsit másként hangzik, mint a hogy a primás úr mondja. Péter Isten kegyelmének, kinyilatkoztatásának osztályosa, az első, ki hisz Jézusban mint Krisztusban, vagyis Isten fiában. Ez a dolog lényege, mely világot vet Jézus nyilatkozatára. Jézus ugyanis ezen benne való hit alapján Simon Pétert egyrészt boldognak, azaz az üdvösség, a mennyekországa birtokosának, másrészt őt nem puszta név szerint (mert hisz a Péter nevet Ján. ev. 1, 43 szerint kezdettől, s mint Máté 14, 28, 29 kitűnik, állandóan viselte), hanem neve valóságos tárgyi értelme szerint Péternek, azaz sziklának mondja s kijelenti, hogy arra, a mi őt ez esetben Péternek, azaz sziklának minősíté, t. i. a Jézus Krisztusban való hitre építi anyaszentegyházát. Hogy itt nem a személyről mint puszta személyről, hanem a hivő személyről, röviden a hitről van szó, azt, ha eléggé nem bizonyítaná maga a szöveg, mely — a mi különben teljesen indokolatlan volna — ITítqos után a hímnemű szót mellőzve „y.al sm rávT ji rfj 7itT(jy." tehát nőnemű szóval folytatja, minden kétséget kizárólag bebizonyítják az analog esetek. Urunk Pétert Péternek, úgyszólván, csak is oly esetekben nevezi, mikor ez a Messiásba vetett sziklahitben megáll, ellenkezőleg, midőn erőt vesz rajta az emberi gyarlóság s hitében meginog: Simon Jóna, az az Galamb-fi a neve. S teszi ezt, minekutána előbb már Péternek nevezé, így p. o. a Gecsemanekertben: „Simon alszol?" (Márk 14, 37), vagy — s ezt jól jegyezze meg a primás úr — mikor versengés támada az apostolok közt a felett, hogy melyik tekinthető köztök nagyobbnak: „Simon! Simon! ime a Sátán kisért titeket!" (Luk. 22, 24, 31) vagy megjelenése után tartott beszédében: „Simon, Jóna fia jobban szeretsz-e engem?" (Ján. 21, 15). Mert bizony volt idő, a mikor gyengén szerette! De talán csak mi protestánsok vagyunk azok, a kik tagadóba merjük venni a római tételt, hogy Péter az egyház fentartó alapja? Legyen, hogy igaza van Lonkay Szent Antalnak, a ki a „Magyar Állat" akarom mondani „Állam" f. é. márczius 26-ik számának vezérczikkében emigyen döngicsél : „Hazugság vala az eszköz, melylyel az első csábítónak sikerült a bűnt a világba becsempészni. Hazugság lett a főeszköz azután is mindazok eljárásában, kik ama csábítót utánozván, a gonoszságot terjeszteni törekedtek. Ki ne emlékeznék azon sok hazugságra, melyekkel a századok folyamán a liitujítók az egyházat s annak intézményeit elárasztották?" Legyen igaz e hazugság. De hát kérdem : van-e bátorságtok néktek ti Róma csahosai ! — megugatni Pál apostolt is ? S tudjátok, mit tartott az a Pál a ti Pétertekről? Pedig tudjátok, mit tett vele? „Szemtől szembe ellene állottam neki, mivelhogy el volt Ítélve, együtt űzték vele a képmutatást a többi zsidók is, de midőn láttam, hogy nem egyenesen haladnak az evangyéliom igazsága felé, ezt mondottam Péternek : a Jézus Krisztusban való hit által igazul meg az ember" stb. (Gal. 2., 11, 13, 14, 16). Nagy szomorúságtok néktek az a Pál, de nekünk nagy örömünk. Tőle tanultuk meg többek közt azt is, hogy „mindnyájan Isten fiai vagyunk a Jézus Krisztusban való hit által" (Gal. 3, 26), hogy „személyére Isten nem néz az embernek" (Gal 2, 6). De halljuk tovább a biborost. „Mikor Pétert említem, az ő utódjainak, a római pápáknak egész sorozatát értem. A római pápa, mint Péter utódja, csak Ö az anyaszentegyháznak alapja, Krisztus helytartója" stb.
