Evangélikus Egyház és Iskola 1886.

Tematikus tartalomjegyzék - Költemények - Luther „Feste Burgja” (Tatay István)

133 tozó szigorú kötelességét. Az ige mindig jó gyógyszer, nem csak midőn enyhít és fölemel, hanem ha vág és lesúlyt is. Hadd vésse lelkiismeretébe a szigorú igazságot, hogy az Örökbiró majd egyszer őt is kérdőre vonja : miként óvtad meg a rád bizott lélek tisztaságát és ártatlanságát? hogyan sáfárkodtál a rád bizott talentumokkal? Hadd jusson eszébe minden tévedésénél ; mit fogadtam az Úr előtt ! A keresztelésnek tehát e szép, praktikus része marad el az által, hogy az atyát nem kötelezzük a keresztelésben való részvételre. Fel tehát, tiszttársak, ragadjuk meg az orvoslásra hozzánk nyújtott sebet bátor kézzel ! A protestantizmus lényegében levő szabadság megengedi az ilyen üdvös ujitást. — S ha talán volna olyan köztünk, a kit a nép szokásainak respectálása visszatartana, van magasabb forum is, a melytől a nép könnyebben fel vesz valamit, mint saját lelkészétől. Bocsásson az esperes ki ily tartalmú körlevelet s ez által a kényelem és békeszerető pap is sok kellemetlenségtől megkímélheti magát. O c o Libertás. Luther „Veste Burg"-ja< Tartalmi s alaki hűség korlátai közt magyarábban fordítni megkísérti T a t a y István. Hatalmas egy vár istenünk, Győzhetlen kard, erős vért: Oltalma föd, nem csüggedünk, Baj ezre közt mi most ért. Vért vészt viszályt hoz A régi zord gonosz, — Jól szőtte a cselt, Hadnépe jól szerelt : Földön ki birna véle? Ha min-erőnkre harczolunk, Ivész a kudarcz legitten ; De küzdve küzd védbajnokunk, Ki küldetett egünnen. Vagy kérded igaz Nevét ? no Krisztus az ! Sergek hadura Kiszállt s nem tágul a Porondrul ellenének. S lepjék a földet ördögök • Falóra tátva torkuk', Láttukra szívünk nem döbög, Zászlónkat biz va hordjuk. Kit e világ mind Ural fejdelmekint, Zok arczot ölt bár, Nem bánt: idézve már, — Egy szócska s ő a — porban. Az ige, kár bolygatni azt, Szilárd alap minékünk, S lelkünkbe fényt erőt vigaszt Lelkébül oszt vezérünk. Vájnak talán sírt, S vagyont rabolnak s hírt És magzatot s nőt! Mit nyernek azzal ők? Bizton miénk az ország. Mélyen tisztelt Barátom! Agárd mozgékony szellemű lelkésze, kit, úgy látszik, e téren is jobb izlés mellett idves czélgondolat vezet, felszólított, jó-minap : küldeném meg neki magyar „Veste Burg"-omat, milyennek létezésről Zs. M. barátom révén bir tudomással. Igaz : én azt 27 év előtt harczias bangón magyaros ütemekre írtam volt át; de utóbb eme fordítás megmaradt példányait széttépésre Ítéltem el azért a bűnért, hogy abban egy örök motívum sérelmével egy múlékonyabbnak áldoztam, a midőn ama küzdelmes napokban azt pátens-ellenes csatadallá szántam volt, mely alkalmi czél az eredetinek nemcsak versalakjától, hanem itt-ott a tartalmi hűségtől is elterelt. Nohát, G. M. úr levele által emlékeztetve, akkori nem-kegyes tényemet most egy az eredetit mind külseje, mind lényege szerint kegyelő fordítással igyekezném kiengesztelni, ha ugyan ez igyekezet meddő kísérlet nem leend. Hisz mindenki érzi, tudja, hogy azok a jambusok, — melyek a németben, így különösen a Luthernél, a nyelv öntermette zenéjéből kéretlen-keresetlen tolulnak a dalba, az egészen ellentett dallamú magyarban iszonyú nyűgös dolgot adnak, kivált, — ha kombinálandók rímmel, s ez a rím nem kiván unalmasan tunya s azért prózában is megvetni való, egyházi költészetünket pedig széltiben dísztelenítő, tautologicus szó- és hangismétlés, de lényegre szóló gondolati visszacsattanás is, lenni. (Petőfi genieje oly határozott érzékkel bírt eme nehézségről, hogy egy pár, jambusokban írt, híres ódájában — lásd „Erdélyben" és „Vajda halálára" — mellőzte a rímet.) És talán még olyanabb feladat Luther nyelvezstének és húmorának ama hitben gyökeredző nyers erejét, kivált ebben a hitmázos korban, a magyar nyelv megfelelő erejével, saját színével és zamatjával méltóan helyettesítni. Miért is én jambusaim erősebb, magyarosabb hangzata javára itt-ott szerényen a hangsúly elvének is engedtem, a mérték némi rovására. Ez általános megjegyzéshez engedd még, hogy néhány részletesbet vessek, melyek műértő szemedben fordításomat igazolni kívánnák. — En azt a hagyományos „Erős várunk"-at, eltekintve technikai alkalmatlan voltától, mellőztem először azért, mert nem uns're Burg, hanem unser Gott (metsző ellentétben az ellentábor álistenével) a fordítandó alany, mi szerintem, nem mindegy; de továbbá azért is, mert ily indulófélének a magyarban kell, hogy hangilag is lendületes legyen a kezdete, mit inkább elérünk az általam alkalmazott „Hatalmas egy vár isteniink" által. Itt a jelző és jelzett közé szúrt „egy" se szám, se előnév nem akar lenni; — hanem csupán az emphasis emelésére szolgál pihenetet engedve a „vár" nyomatának kellő kidomborítására, — megjegyezvén, hogy a magyarban ez az egy ekként közbeszúrva általában a hangnyomatot szolgálja (pl. „derék egy ember' vagy fordítvást „hitvány egy fészek" stb.) Ha valaki azt mondja, hogy „hatalmas" értelmileg nem pótolja az „erőst", csak azt viszonzom, — hogy annyiban nem, mennyiben „hatalmas" többet mond, mint „erős", kivált itt, a