Evangélikus Egyház és Iskola 1885.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Evangelizáczio (Láng Adolf) II.

130 talni, látni: a tehetetlen egyetem viaskodását egyik-másik hatalmaskodó kerülettel. Olvasni fogják többek közt, hogy mint tartja fel az ügybuzgó, — a Lélek szavát érteni, a helyi érdekeken felülemelkedni képes és kész társakat még akkor is, midőn az eszme már a testtélét stádiumába lépe, — egy kerület, — azzal a válaszszal csúfolva meg a „nagy apostolok" pünkösdi beszédét, hogy „a theol. akad. felállítását időelőttinek tartja, s ha mégis létrejönne, nem segélyezheti, sőt hogy saját intézete fenntartásában egyházunk érdekeit jobban látja biztosítva." (A tiszai k. 1872. j. k. 14. p.). — S ha legalább komolyan vette volna e határozatot De ime! pár évvel később, — látván, hogy az ügy eldöntését tovább hátráltatni nem lehet — már nem tartja az akadémia felállítását „id őel őtt i n e k", sőt — mert a protestantizmus ősi fellegvárának képzelt mellőzését Pozsony kedvéért, mely nem dicsőséget, de áldozatot keres vala, nem tűrhette, — váratlan fordulattal a megerősítésre váró „pontozatokat" elvetvén, s újabb feltételeket szabván — hogy kibújik a helyi érdek szöge a zsákból ! — Eperjesen bírt theol. intézetének theologiai akadémiává leendő kibővítését ajánlotta fel. (A tiszai k. 1880. j. k. 5. p.) S az egyetem? — újra tárgyalt. S így több mint 10 év suhan el felettünk — eredménytelenül. 10 év — huzalkodásra! Az utódok olvasni fogják ezt, — mi már olvassuk is és de ne vágjunk a történet múzsájának jogkörébe. Vessünk fátylat a multakra, — sokszor nem az emberekben, — az intézményekben van a hiba. A jobb ügy — Istennek hála! — elvégre is győzött, s a diadal és öröm közös diadallá s örömmé változott. És a nagy apostolok szíve lent a sírban s fent a földön nagyot dobbant. — Prónaynk, Székácsunk s Mádaynk vágya beteljesült: a theol. akadémia létesült s fennáll! De vájjon a holtak álmát s az élők virrasztását nem zavarja-e többé semmi már? Vájjon az „egyház és tudomány szeretetének" szülötte az a „szerelmes fiú-e, kiben ők gyönyörködnek? Virúl-e az egyet, theol. akadémia a 4 egyházkerület összpontosított erejének támogatása mellett? — Nem és újra nem. Nékem, mint az egyet, theol. akadémia tanárának nincs kerületem, nekem csak egyházam van. Hivatásom is az, hogy ne a kerületeknek, hanem egyetemes egyházunknak neveljek tudományosan képzett lelkészeket. Elfogultsággal részrehajlással ép azért senki sem vádolhat : én a kerületekben létező összes iskolákat elkezdve a legalsótól fel a legfelsőig mind egytől-egyig, ép úgy szeretem, fejlődését, virágzását ép úgy óhajtom, mint egyetlen szorosan vett egyetemes egyházi intézetünket a theol. akadémiát. Nem is az bánt engem, hogy e vagy a kerület saját iskoláit különös gonddal ápolja, sőt ezt nagyon is természetesnek s örvendetesnek találom, de azt óhajtom, hogy minden iskolát közakarattal s erővel s ebből folyólag egyöntetűen s összhangzatosan ápoljunk, fejlesszünk, — ne pedig egyiket a másik rovására, vagy — mint nálunk az eset — igazán egyiket sem, félig meddig, külön-külön, valamennyit. Most csak a theol. intézetekről szólok ; három van : a soproni, eperjesi s a pozsonyi. Ama kettJ kerületi, emez egyetemes intézet. Ha módunkban állana, azt mondanám : közös erővel emeljük mindhármat akadémiai színvonalra, — fejleszszük igazi fakultássá. Csak hasznunkra válnék. — De mert csekély erőnkből csak egy — esetleg a pozsonyi — akadémiára (sőt úgy látszik még arra sem) telik, azt mondom : szorítsuk szűkebb, oly határ közé a más kettőt, amelyet becsülettel s eredményesen betölthet, mert ha valahol úgy a felsőbb oktatás terén áll: vagy jól vagy sehogy! S mit tapasztalunk? — ahelyett, hogy egyik intézet a másiknak támasza volna, közös frigy kötésben, közös — s csakis így eredményes! — munkában élne, — az egyetemes egyház nemes intentiója ellenére, a mult intő szavát meg nem értve, ismét előáll egy — s mindig ugyanaz a — kerület s ország világ csodálkozására kijelenti, hogy mit az egyetemes egyház segedelmével létesíteni nem tudott, — csinál ő maga magának theol. akadémiát. S valóban a kimondott szót tett előzi — oda át gyorsan sütnek, gyorsan főznek — az új akadémia a mult egyetemes gyűlésen már ki is lett találva. Nagyjaink megkóstolták, — de sehogy sem izlett nekik. Sótalan volt. No hát majd megsózzák esztendőre, csak aztán el ne sózzák! Hát én sem nőttem az ekeszarva mellett, — de anynyira felvilágosult még sem vagyok, hogy megtudjam érteni, miként lehet két rendes és két segédtanárral négy éves tanfolyamit theol. akadémiát komolyan életbe léptetni. Mi kétannyian vagyunk, kétannyi, eszközzel rendelkezünk s mégis azt valljuk : igazi akadémia nem vagyunk. De hát úgy Játszik másutt is vannak, kik azt tartják, hogy az akadémiáknak legeslegfőbb kelléke a négy éves tanfolyam, a mi azon felül vagyon, az a gonosztól vagyon. No még legfeljebb az szükséges, hogy a theol. encyklopaediában előforduló tantárgyak egész halmaza asztolra kerüljön, már az aztán mindegy methodikus tálalással vagy a nélkül, ki gondolna ott ezzel, ahol jegyzőkönyvbe igtatják, hogy a hit és erkölcstan között szerves összefüggés nincs. Szemes ember elébb eszi a gyümölcsöt s aztán ültet fát. Isten látja lelkem, — nem akartam, de torzképet kellett festenem. Hát csak azt óhajtottam kimutatni, hogy nem a tankönyvekben, hanem másutt van annak oka, hogy theol. intézeteink s tudományunk panganak. No de majd festek én szebb képet is s hogy ezt tehessem, elhagyom a kerületek s a helyi érdekek körét s áttérek oly mezőre melyen addig ís, mig egyházi organizmusunkba frissebb vért öntenek, megtalálhatjuk mi ev. theol. tanárok a testvéri érintkezés szellemkapcsát — azt a zászlót, mely alá „sine ira sed cum studio" gyülekezve sokkal nemesebb harczot vihatunk, mint a minőt — a félreértések zajában — eddig egymás ellen bárha titkon is vívtunk. (Folytatása következik.) Az evangelizáczióról. (Folytatás). II. Mint indítványozó czikkemben jeleztem, szerettem volna az evangelizáczió kivitelének elhatározását a papi értekezletek vitján az egyházi testületekre bízni. De hát —