Evangélikus Egyház és Iskola 1885.
Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Evangelizáczio (Láng Adolf) I.
123 vágónak sem tartom. Jézus új szövetséget szerzett. Legyen elég két példa, mely Máté 5, 43, 44. és Lukács 5, 36—38ból kitűnik. Ennek az új tannak érdekében Jézus, mint a legszentebb értelemben veendó' evangelizátor, tettleg utazott, bíveket szerzett s tanítványait még saját működése idejében nem azért küldte az Izrael fiaiboz, hogy ezek zsidók maradjanak, hanem hogy keresztyénekké legyenek. Holmi büntetőkönyvi paragraphusok pedig nem tartoznak a törvényszerű (a törvény korlátain belül mozgó) evangelizáczióra. Bognár Endre tiszttársam azon aggodalmát, hogy külterjű erősödésre sem ideje, sem ereje nincs egyházunknak , részben tudom méltányolni, részben azonban azt tartom, hogy az egyiket (a belterjüt) meg kell tennünk s a másikat (a külséjűt) nem szabad elmulasztanunk. Egy ország sem merül annyira belügyei rendezésébe, hogy azon közben külügyeit figyelmen kivül hagyná. Sajnos, hogy úgy mint a többi felszólaló B. is megbotránkozik a „proselyta" szón, holott ennek görögnyelvi értelme felséges és vajmi könnyű lett volna nekem helyébe e körülírást tenni : „híveket gyűjteni," a mi lényegileg ugyanaz, de nem bibliai kitétel. Még sajnosabb, mikor B. —r —1 jezsuitikus fogásainak commentálására, illetőleg kibővítésére vállalkozik. „Evangelizálni oly értelemben, hogy proselyta gyűjtésre adja magát egyházunk, más úton ma sem lehetséges, csak is úgy, mint azt Loyola nagy esze kigondolta." Ezzel B. oly meggyőződést fejez ki, melylyel nemcsak az Ap. Csel. 2, 10 értelmében vett „proselytust" vetkőzteti ki egyszerű, nemes értelméből, hanem egyúttal Loyola tanítványainak bélyegzi mindazokat, kik Spanyol-, Olasz-, Francziaország, Belgiom stb. evangelizálását intézik. Mint fentebb, úgy itt is [kijelentem, hogy az evangelizáczió, mint nyilvános ügy jezsuitasággal nem járhat és tettleg nem is jár sehol. Yenio nunc ad fortissimum! Keresztesi úrhoz, ki három kereszt mögé rejtőzik. Ez szereti a régi divatot, mottót használ, de ez rögtön torkára forr. Mert hiszen Máté 23, 15. nem evangelizáczióra, hanem farizeizmusra lett Idvezítőnk által alkalmazva. Jézus e helyen egyenesen a farizeusi tant kárhoztatja, mint mely az arra térítettet a gyehennára juttatja; sőt mint szent evangelizátor ugyanazon rész 13. versében épen a farizeusokat okolja, hogy a Jézus evangyéliomát elfogadni kész emberek előtt bezárják a mennyeknek országát. Viszont, alig hogy felszólaló másodikat készül lépni, már újra mottózik. Elhallgatva a munkát, következő idézetet ad Gruislaintől: „Mi képezi gondolkozásunk tartalmát? Tervek, újítások és reformok. Mi után törekedünk mi európai emberek? Mozgalom és izgalom után. Mi az eredmény? Izgatottság, illúzió, csalódás." Ezek a nagyhangú szavak jutottak felszólalónak az én ártatlan evangelizáczióm olvasása közben eszébe. Qu' est c'que cela?! Azért, mivelhogy tervezek, betegnek mond engem a felszólaló! En pedig azt mondom: Jó egészséget annak az egyháznak, melynek körében, az evangyéliom korlátain belül, már nem terveznek, nem újítanak, nem reformálnak! Szó sincs róla, hogy kényelmesebb dolog hálóköntösben, papucsban, fauteuilben ülni, csibukkolni és a pipafüst gyürűzeteinek szemlélése közben elmélkedni az olyan Kölcseyféle „vanitatum vanitas"-ról. „Evangélikus egyházunk ment volt minden proselytacsinálástól, különösen hazánkban." Felszólaló ezen állítása ellenében utalok az áttérésekre, képzeletére bízva, hogy ezek miről tanúskodnak. Azt azonban meg fogja czikkiró is engedni, hogy nem szükség épen csinálni, de lehet tisztességes úton nyerni is proselytákat. „Magyarország, daczára a benne élő sok keresztyén felekezetnek, bizonyára a legtoleránsabb ország vallási tekintetben. Ez a büszkeségünk meg lenne semmisítve, ha életbe lépne miért a nt. pestmegyei főesperes úr buzog." Hogy milyen toleráns ország volt a mi „Regnum Mariánumunk," arra nézve elég csak annyit tudnunk, hogy fejedelmi parancsszóra (tolerantiale edictumra) volt szükség, hogy hazánkban a protestantizmus korántsem vallásszabadságot. hanem csak „privatum religionis exercitiumot" kaphasson. A concordatum létezése, a reversalisok, az elkeresztelések, illetéktelen temetések, a halálos ágyon kitérítések, illetéktelen párbéri követelések és az ezek kíséretében járó izgalmak, melyek jelenleg, még a 19. századbeli Magyarországban is zaklatják a protestánsokat, alkalmasak arra, hogy czikkiró fentirt büszkeségét kellő mértékre szállítsák le. Ismeretes az is, hogy a magyarországi úgynevezett „hazafias clerus" nagy részére nézve a protestánsokkal szemben áll a példabeszéd : „Minden szentnek maga felé hajlik a keze." Megesnék továbbá, ha czikkiróval még fel kellene vetnünk e kérdést : „Vájjon evangelikus szempontból megengedhető-e a térítgetés más keresztyén felekezetekben?" Odáig pedig a bölcseletben épen nem követjük czikkirót, hogy a külföldiek által űzött evangelizácziót az evangelikus elv tagadásának higyük. Következik ezután a protestantizmusnak szembeállítása a katholiczizmussal, mely alkalommal valődi eloge-ot mond a katholiczizmus felett és ránk a bűnöknek egész lajstromát olvassa. Mindazáltal egyetértek dr. Martensennel, ki emlékirataiban a katholiczizmusról ekkép nyilatkozik : „Részünkről kényszerűséggé vált, hogy a katholikusokkal hadilábon álljunk; de ezen közben nem fojthatunk magunkba egy fájdalmas érzést. Sok híve mind az egyik, mind a másik felekezetnek vágyakozik unió, vagyis a szétválasztottnak egyesítése után. De IX. Pius a maga csalatkozhatlansági dogmája és jezsuitái segítségével minden lehetőt elkövetett, hogy a katholikusokat a protestánsoktól és az evangyéliomtól különválaszsza, meggyújtotta az egyházban a viszálynak fáklyáját és az egyházat alapjában rendítette meg." Sok paradox állítása után áttér czikkiró is a beimissziói teendőkre s kívánja, „hogy tisztítsuk meg saját házunkat — s az arra menő más felekezetűek, látva a tiszta házat, látva az áldást, elhagyják kormos és bűnfertőztette palotáikat. Belépnek abba. Ez a belépés lesz az igaz evangelizálás." — Legyen neki az ő hite szerint! A mely gyümölcs önként hull ölünkbe, hogy ne fogadnánk azt el. De azért mégis kelléke az evangelizácziónak: utánjárás a megnyerendő idegen lelkek után. G-uggenberger tiszttárs az evangelizácziót méltató ezen szavait: „e kérdés napirendre került az ev. egyháznak már keletkezése idejében s onnét azt ismét levenni sohasem szabad, mert ha egyházunk a belső és külső miszszióról valaha lemondana, ez annyitt jelentene, hogy a