Evangélikus Egyház és Iskola 1885.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Országos „Néptanítói Nyugdíjalap” (Micsinay Pál)

99 a kiküldötje a helyi viszonyokkal ismeretlen, azt könnyű kijátszani, félrevezetni. Gyakran azon tudattal távozik az egyházi gyűlésből, hogy javította a híványt, pedig tényleg leszállította ; mert bizonytalan. Némely helyütt igen gyakran van üresedés, s ott igen gyakran tárgyaltatik a hívány, a mi felesleges, és sok helyütt káros is ; másutt ismét ritkán van üresedés, egy század alatt kétszer-háromszor s nem csoda ha ilyen helyen a hívány elhanyagoltatik; mert a gyülekezetnek üresedés alkalmával annélkül ís sok a gondja, kiadása : az előd temetése, a próbapapolás költségei, ebédek, alkalmatosságok, az utód választás, installatio stb. annyi gondot és kiadást okoznak az egyháznak, hogy ezt hívány tárgyalásra, hívány javításra kedvező alkalomnak nevezni nem lehet, sőt ellenkezőleg; mert lealázó az egyház szolgáira. Azon körülmény, hogy a hívány közvetlenül a válásztás előtt tárgyaltatik, azon meggyőződésre birja a híveket, hogy az egyháznak a pap vagy tanitó csak olyan szolgája, mint községnek a tehén pásztor. Más pásztor, más fizetés. Nem egy gyűlésen lehet hallani ilyen, beszédet : ha N. jönne papunknak, 200 frrtal kapna többet mint Y, vagy megfordítva. Az egyes személyekkel szemben tárgyaltatnak a hiványok, foly az alku akár a vásáron, hogy nem egyszer a püspök beavatkozását hívják ki magok ellen. E bizonytalan alkalom helyett sokkal előnyösebb lenne az egyház szolgáira nézve, ha a hiványok minden tiz évben tárgyaltatnának a főesperes elnöklete alatt, az illető lelkésznek ha nem is jelenlétében, de útmutatása és ellenőrzése mellett. Tiz év elégséges idő arra, hogy a szükséges változtatások, a lehető javítások megtétessenek az egyes híványokon. Nem állítom, hogy ez uton mindjárt növelni fogjuk híványaink értékét, de abban bizonyos vagyok, hogy hívány csonkításról szó sem lehetne többé, a mi manapság nem tartozik épen a legritkább esetek közé. Küszöböljük ki a hiványok választás előtti tárgyalását s szerezzünk érvényt alant és fent, fentebbi indítványomnak, akkor hiszem, hogy hasznos szolgálatot tettünk úgy az egyháznak, mint szolgáinak. Kondoros György. Az országos „Néptanítói Nyugdíjalap." Midőn biztos hallomás szerint az ev. egyház lelkészei is már akár esperességenként, akár kerület- vagy egyetemlegesen, a tanítói nyugdíjalaphoz hasonló felekezeti jellegű nyugdíj-intézmény szervezetéhez látnak, idő- és alkalomszerűnek találom, hogy az országos néptanítók nyugdíjalapjának mostohaságáról egyet-mást elmondva, az érdekeltek figyelmét ez intézményre fölhívjam. Hogy az országosan szervezett néptanítók nyugdíjintézete hálás egy intézmény, azt kétségbe vonni nem lehet; mert hiszen az nagy szükséget pótol, a miért csak elismeréssel lehet különösen az utókor, részint ez intézményt létesítő korszellemnek, részint ama magas gondviselésnek, a mely egyszer mégis érdemlőleg tekintett le a legelsőbb sorban álló és közművelődésen munkálkodó „nemzet napszámosaira." De hogy az országosan szervezett néptanítói nyugdíjalap ne kívánna már semmi módosítást; ne követelne a korszerű követelményekhez képest semmi javítani valót, ezt sem lehet elvitatni. Hiszen az 1868. évi XXXVIII. t.-cz., melyen e nyugdíj-intézmény nyugodni látszik és mely által egyszersmind szabályoztatik a kezdőlegesség és az eszmék korszakának szüleménye lévén, a gyakorlati élet követelményeinek sokban meg nem felel. Ezt már boldog emlékezetű létrehozói is elismerték, a miért e törvényczikk módosítását a közel jövőben kilátásba is helyezték; mindazonáltal az most is késik az éji homályban és a jámbor türelmű tanítóság csak is a közel jövőben való reménységgel ringattatja magát. A néptanítók országos nyugdíj-intézményét szabályozó törvényczikknek és az 1875. évi XXXII. t.-czikknek 7. §. 2. pont értelme szerint az első fokú esetleges élvezeti jog is beállott; mégis ez intézmény módosítása késik. Történtek ez ügyben ugyan az országgyűlésen is időleges és futólagos felszólamlások és ő excellentiája, m. közoktatásügyi miniszter urunk mindannyiszor megigéré és kilátásba helyezé ez ügynek méltányos renoválását, — Ígérete mégis mindannyiszor a pusztában elhangzó szóhoz látszott hasonlítani. Nem szándékom ez intézmény részletes mostohaságaira kiterjeszkedni. Szembeötlők azok mindenki előtt, a ki csak e nyugdíj-intézményt szabályozó határozatait olvassa. Elég legyen itt csak azokat érintenem, a melyek felszólalásra késztetnek. Az 1875 évi XXXII. t.-cz. 7. §. 1. pontja az az első helyen, a mely ekképen szól: ..Eletük végéig rendes nyugdíj t élvezhetnek azok, a kik é 1 e t ö k 65. évét betöltötték és valami nyilvános iskolai tanintézetben legalább 40 beszámítható éven át szolgáltak." Legalább 40 év, az is még : beszámítható szolgálati idő! vagy illetőleg 65 éves aggkor követeltetik, hogy valaki elérhesse a boldogságnak ama netovábbját, miszerint 250—300 frtból álló nyugdíjt a meddig addig élvezhessen. Hát ez nem túlságos követelmény? Nem mesés lehetőség, nem Matuzsalemi korszak eszményi vi.-szaidézése-e ez?! Mennyire boldogabb egy országháznak kapusa, ha az 10, legfeljebb 20 évi szolgálat után az egész országház által 500—600 frtnyi nyugdíjra érdemesíttetik. Ily magas kort elérni az élet görnyesztő terhei, nélkülözések és sorvasztó gondok alatt, különösen a nép tanítójának vajmi nehéz és azzal a tudattal: „legalább maradottaimnak kijutand valami abból, a miért én fáradok, nélkülözök és szenvedek, ha örök álomra zárom be szemeimet,

u — vajmi fájdalmas és öldöklő érzet. Mily túlságosan mostoha és szigorú szintén az 1875. évi XXXII. t.-cz. 12. §., a hol „a nyugdíjalapba befizetett díjak elvesztéséről és azoknak a nyugdíjalap tulajdonává válásáról van szó." Igaz, hogy e pontból némi erkölcsi kényszer látszik kikacsingatni, de ha azt veszszük, hogy erkölcsi botlást elkövetőnek iigy is el kell hagynia kenyeret adó állását és proletárrá válnia, — a mint ezt az életben sok példa tanúsítja, minek őt még azzal sújtani, hogy a nagy önmegtagadással befizetett filléreit is ott veszítse. Ez csakugyan rideg törvényszabályzat.' Nem terjeszkedem tovább. Nem czélom részletekbe bocsátkozni. Azért szólalok csak itt fel, hogy az érdekelteket fölserkentsem arra, miszerint szólalnánk meg lapok útján, tömegesen és abbeli óhajtásunknak adnánk kifejezést, hogy a m. miniszter úr ő excellenciája váltaná be egyszer