Evangélikus Egyház és Iskola 1883.

Tematikus tartalomjegyzék - Czikkek - Tanító értekezleteken való elnöklés. Horváth S.

51 legcsudálatosabb sajátsága a sz. Írásnak, hogy azt, a ki igazi komolysággal és mélyreható odaadással vizsgálja és annak világánál bírálja meg minden külső-belső élményeit : meggyőzi annak isteni eredetéről és megingathatlanságáról." Az orvostudósok közül elég legyen a nagyhírű bécsi anatómus Hyrtl véleményét említenem, ki 1873ban 12-szer nyomatott és csaknem minden mívelt élőnyelvre lefordított Anatómiájában ezt mondja : „Az életnek végső oka és természete túl fekszik azon határon, melyet az emberi elme valaha átléphetne." Mely nyilatkozatáért, midőn a hitetlenek által kérdőre vonatott, 1834-ik évi rectori beszédében így szólt: „Vájjon a végetlen szellem, ki akaratát világos vonásokban mindenüvé leirta, egy reménytelen vágyakozásnak veszélyét, mely soha elhárítva nem lehet, plántálta volna-e szívünkbe? — Itt a tudomány az ő vizsgálódásainak legvégére jutott, csend támad e helyen a legmerészebb vizsgáló szellemében is. A hit lép itt az ő szent jogaiba, a hit, melyet a tudomány sem megczáfolni sem bebizonyítani nem képes, de ellenkezőjét mint a dolgok természetében gyökerezőt felismerheti. — Oltsátok ki ez égi sugarat és lelketek emez öngyilkossága nem csinál a föld büszke urából — az emberből — egyebet, mint egy kis trágyahalmazt." És most már kérdem : van-e okunk a keresztyénséget, vallásunkat és egyházunkat félteni, avagy jövője felett aggódni? Bizonyára nem! — Annak okáért elmondhatjuk Pál apostollal (Zsid. 12, 1): „Annak okáért mi is, mivelhogy ennyi sok bizonyságoknak fellege áll körültünk, minden terhet levetvén és minden körültünk való bűnt, nagy állhatatossággal a mi előnkbe adatott czélt kifussuk." És megnyugodhatunk a nagy franczia biolog Pasteurnek mult évi april 27-én a franczia akadémiába lett felvételének alkalmával mondott székfoglalójában tett nyilatkozatában, hol is így szólt: „Mind addig, míg az emberi elme a véghetetlenség mysteriumának nyomása alatt szenved, fognak emelni templomokat a végetlen szellem tiszteletére, nevezzük azt Istennek, Bramahnak, Allahnak, Jehovának vagy Jézusnak. És e templomok padolatán fogunk látni térdre borult embereket, a végére mehetetlen gondolatába elmélyedten ! Apáti Károly. A tanító-értekezleteken való elnöklés kérdéséhez. A dunántúli ág. hitv. evang. egyházkerület 1882. évi augusztus 18-án Kőszegen tartott közgyűlésén a tanító-értekezletek számára alapszabályokat készített, illetőleg fogadott el, mely alapszabályok a nevezett egyházkerület területén már ma azt hiszem általánosan életbe vannak léptetve, s így azokhoz most évek multával bírálati szempontból hozzá szólni — egyértelmű lenne az eső után való köpönyegöltéssel. Egyebektől eltekintve már csak ezen oknál fogva sem kívánom a népiskolai bizottságnak ezen munkálatát birálgatás tárgyává tenni, csak is annak 9-ik szakaszára reflectálok röviden, mint olyanra, mely annak idején tanítói körökben itt is — amott is sok port vert fel; sőt vannak a tanítói testületnek még mai nap is olyan tagjai, kik sehogy sem tudják vagy talán nem is akarják magukkal megértetni, miért bizta az egyházkerület „a tanítói értekezleteken az elnöklést egyes világi és egyházi férfiakra?" Hiszen a világon minden testület saját kebeléből választja elnökét. A képviselők képviselőt ültetnek az elnöki székbe; a katonák katonát jelelnek ki a vezéri szerepre; a mesteremberek mesterembert hívnak fel ügyeik vezetésére, miért kell tehát épen a tanítói karnak árkon kivül keresni a hegymestert? Talán saját körükben nem találnának az elnöki székre alkalmas egyént, szakképzett férfiút, ügyes vezért, ki ékesen és jó rendben tudná vezetni ügyeiket?! Távol legyen . . . én legalább egészen másban keresem és találom egyházkerületünk ezen intézkedésének indokát, nevezetesen abban, hogy mikor alapszabályilag kötelezi a tanítókat, hogy az értekezleteken való elnökléssel egyes kitűnő világi és egyházi férfiakat tiszteljenek meg, ugyanakkor két olyan osztályt akar szorosan csatolni hozzájuk, melyeknek hathatós támogatására épen a tanítóknak van legnagyobb szükségük, ha azt akarják, hogy munkájuk sikerteljes, fáradozásuk gazdagon gyümölcsöző legyen. A prot. népnevelést ugyanis találólag lehetne egy olyan épülethez hasonlítani, melynek alapja — szegénységünk miatt — nem elég szilárdan vettetett meg, s így a megpróbáltatások időközönkénti viharaiban bizony méltán lehet, itt is —• amott is rombadüléstől félteni. A gondos gazda, hogy szélvészben megingott hajléka valami módon nyakába ne szakadjon, a tört gerendák alá s a megrepedezett falak mellé idejekorán oszlopot LYAî. A népnevelés szent ügye mellé is támogató oszlopemberek kellenek, s valljuk be egész őszinteséggel, hogy ilyeneket legelső sorban egyes ügybuzgó — áldozatra kész — fel- és lefelé egyformán független világi férfiakban találhatunk! Sokszor tapasztaljuk ugyanis, hogy ugyan azon szavak, ha más ember ajakáról lebbennek el, egészen más hatást gyakorolnak a hallgató közönségre. Ha a tanító mondja, hogy tenni, áldozni kell a serdülő nemzedék kiképeztetése s jövő boldogságáért, szava legtöbb esetben kiáltó szózatként pusztában hangzik el; de ha a világi, a hatalmas emeli fel szavát, mindenek igazat adnak neki, nem azért, mintha ő szebben, melegebben tudná ajánlani a szent ügyet, hanem mert az emberek megszokták szavaira adni, felhívására tenni, kérelmére áldozni, parancsára engedelmeskedni! Épen azért egyházkerületem azon intézkedését, melynél fogva a nevelés szent ügyének ápolása körül egyes ügybuzgó világi férfiaknak is szerepet juttat, lelkem melegével üdvözlöm, s midőn a tanító-értekezletek elnöki székében világi egyéneket látok buzgólkodni, a népnevelés ügyére nézve csak nyereségnek tartom. De mit keres ott a lelkész, ki alig több a tanítónál? Mit keres ott a pap, kinek szavait a gyakori hallás következtében annyira megszokták a hallgatók, hogy azoknak hatása sok esetben már a templom ajtaján kilépéskor lehull szíveikről? Mit keres ott az, ki alig erősebb oszlop a tanítónál? Avagy támogathatja-e a gyengét a gyengé? Megvallom, hogy a midőn az egyházkerület fentebb