Esztergom és Vidéke, 2007
2007-01-20 / 3. szám
2 Esztergom és Vidéke 2007. január 13 . cJl (jdnÁqj^idl rftamjö Mikiénél én ftáléizetérM A párhuzamosok, a hatvanas évek első felében, mikor Bangó Miklóssal megismerkedtem, a Kis Pipa vendéglőben kerültek közel egymáshoz. Az étterem és szórakozóhely a keramitos Kossuth Lajos utca, s a flaszteres postaköz sarkán parkolt. A múlt idő használata indokolt, hiszen ma kínai áruda pöffeszkedik az épületben. De vissza a párhuzamosokhoz! Én a közeli építőipari vállalat tetőfedő inasaként a Pipába jártam abrakolni, ott használtam föl ebédbérletemet. Jártak oda mások is: tisztviselők, turisták, maradékra váró éhenkórászok, kiegyebek. Dél és kettő között volt a teljes nagyüzem. Miklós pincértanoncként a lábát lejárta, mire a vendégeket kiszolgálta. Csodáltam, hogy gyöngének tűnő gazella alakjával, balján tizenkét-tizennégy tányérral milyen elegánsan tudott balettozni az asztalok között. Hegedű illett volna a kezébe inkább, mégis festő lett belőle. Jó magam költői becsvágyat ápoltam belvilágomban. Sikerült? Nem sikerült? Talán igen, talán nem. Majd kiderül, ha beborul. Párhuzamosaink szerénytelen vélelmem szerint egymás mellett „futnak". Pályatársi kölcsöndrukkal persze. Hogy találkoznak-e valaha a végtelenben? Süket elmélet. Legalább akkora romlott zöldséghalom, humbug, mint „népbolondítóink" konkrét- és átvitt értelemben gyakorolt magyarverő konvergencia programja. És itt egy éles váltás. Kedves Miklós, élénken foglalkoztatnak tavaly decemberi kiállításod képei. Jegyzeteim nem szakmai természetűek. Csupán annyikák, amennyit egy magamfajta a képíró törekvéseiből észlelhet. Örülök annak az önérvényesítő küzdelemnek, nevezzük alázatosan tanulási folyamatnak, ami által mindketten, a társadalom mélységeiből; rabszolgákból: emberi - művészi méltóságokká emelkedtünk. Miben rejlik a tehetség lényege? Mik a kibontakozás indítékai? A teljesítmény végeredménye felől nézve: egy százalék spirituszhoz hozzáadunk kilencvenkilenc százalék szorgalmat és kijön a halhatatlanság. Bangó Miklósnak különösen jó éve volt 2006. A hosszú, tündökletes őszt folyamatos munkával töltötte. Közel negyven akvarellt festett. Gyönyörűeket. Érzékieket. Fájdalmasan szívbe markolókat. Olyan helyszíneket kapott ecsetvégre Esztergomban, melyeket még nem dózerolt el a beton barbarizmusa. Régi házak, utcák, terek, ligetek mutatták meg titkaikat neki. Irgalmatlan tempót diktált magának. Huszonöt-harminc perc alatt csinált meg egy-egy képet. Leletmentés - gondoltam én, hiszen idevalósi, imádja városát. A szakralitás is beleépült remekeibe. István király városában születni, annyi, mint kiválasztottnak lenni. Isten és a Történelem szelleme ivódott a tájba, s az érzékeny lelkekbe. „Ne tegyük már tönkre a várost" - mondja szerényen. Ősképek törnek föl belőle. Amit gyerekszemmel látott, rögzített emlékezetében, azt felnőtt fejjel „tárgyiasította" a művész. * Egy-egy jó festmény drámai emlékeket képes föltépni szemlélőjéből. Nézem Bangó Miklós Erzsébet park-ját, s eszembe jut negyven évvel korábbi „kalandom" a terepen. Ültem a Duna-parti sétány egyik padján, bámultam a lomhán hömpölygő folyót, pásztáztam a siheder fákat, s hallgattam a madarak udvarló énekét. Tűnődtem, vajon mi lesz délután az ipari iskolában? És akkor történt valami. Idős néni csoszogott a sóderral takart sétányon, a hátán cipelt uszadékfa súlyától görnyedten, s mintha a földből nőtt volna ki, hirtelen előtte termett egy tíz éves forma kölyök, aki csúfolni kezdte. Dührohamot kaptam az „esélyegyenlőtlenség" láttán, s elkapva a gonosz süldőlegénykét, mint egy büntető isten iszonyúan eltángáltam. Végül már nyüszített, s nem emberi félelem jelent meg tekintetében. Elengedtem, futni hagytam. Ti mit csináltatok volna ott, akkor az én helyemben? * Föloldozást, lelki megtisztulást annyi évtized után Bangó Miklós művétől kaptam. Leányvár, 2007.1. 10. Sárándi József Nagy G áspá r hal álára Az új esztendő harmadik napján, 57 éves korában elhunyt Nagy Gáspár, József Attila- és Kossuth-díjas költő, a Magyar írószövetség volt titkára (1981-1985), 1988-tól a Hitel című folyóirat szerkesztője, majd főmunkatársa, 2004-től a Magyar Katolikus Rádió kulturális szerkesztőségének vezetője. Búcsúztatását január 16-án, kedden délelőtt 9 órakor a Farkasréti temető Makovecz-ravatalozójában tartották; fél 3-kor pedig szülőföldjén, a Vas megyei Nagytilaj temetőjében kísérték utolsó útjára. Czirok Ferenc itt közölt versében a nagybetűkkel írt NI mutatószó arra a Nagy Gáspár-versre utal, amelynek révén a szélesebb hazai közönség körében is „elhíresült". Megyénkben kiváltképp, hiszen a rövid vers („Oröknyár: elmúltam 9 éves") a tatabányai Új Forrás című folyóirat 1984 októberi számában jelent meg. A párthatalom csak ezután figyelt fel a „rejtjeles" mű „közveszélyes" tartalmára. Arra, hogy 1958 nyarán - amikor a költő elmúlt 9 éves végezték ki az 1956-os forradalom miniszterelnökét, Nagy Imrét-, és a nagybetűkkel kiemelt szókezdetek, illetve szóvégződések az ő monogramját hordozzák. A vers utóiratában (p.s.) például így: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!" A vers közlése miatt az Új Forrás megyei fenntartója Sárándi Józsefre szabta ki a legsúlyosabb büntetést: eltávolította főmunkatársi állásából. (N.T.) Békesség virága Nagy Gáspár emlékére Hát ide kerültél, NI? Ebbe a vér- és csontízű földbe, ahol együtt van hóhér és elítélt, lázadó és sunyin lapuló, a hazug és az őszintén kitárulkozó, a józan és a részeg vagdalkozó. Itt van, NI, a többség, kedveseim. Mi még maradunk, hogy legyen elég virág sírotokon, mert egy-egy szép szál, NI, bizony mindig akad. És aki itt marad van számára feladat. Hallgasd, te lapuló, te kitárulkozó, te vagdalkozó! Keressétek a békesség szép virágát, nézzétek, talán ott van, NI! Czirok Ferenc Zell am See, 2007. január 7. Zarándokúton a Szent Anna hittanosai (Pl) A katolikus egyház világot átfogó zarándokútjainak egyike kötődik Taizé-hez. Mi, esztergomiak is meggyőződhettünk erről, amikor három évvel ezelőtt a karácsony utáni napokban és az újévet köszöntőén ezrek látogattak el hozzánk. Visszatérően az év végi utolsó napokban és az újévet köszöntőén zajlik a zarándoklat. Ugyancsak hagyomány, hogy Magyarországról többszáz fiatal vesz részt ezen. Fehérvári Lajos káplán szervezte a mostani utat, hiszen Esztergomból az ő középiskolás hittanosai adták a magot. Sportember létére váratlanul lebetegedett és ezért a belvárosi plébános, mint gyakorló Taizé-i zarándok vette át a csoportot. Borz Gergely a csoportból jártas az újságírásban és szerkesztésben (a Kupola című esztergomi katolikus értesítő állandó munkatársa - a szerk.), így őt kértük fel, hogy ossza meg élményeiket velünk is. - December 29-én, korán reggel hat busz indult Budapestről, a Hősök teréről Zágrábba, a XXIX. Taizé-i találkozóra. Esztergomból, a Szent Anna Plébánia középiskolás hittancsoportjából hárman, Borz Gergely, Lőrincz László, Verhóczki Gergely vettünk részt a találkozón, Michels Antal atya vezetésével. A kissé problémás határátkelés után este hét óra körül érkeztünk meg a „Zagrebackij Velesajam" vásárvárosba, ami a találkozó központja volt. Egy rövid eligazítás után rögtön indultunk Petrovina-ba, ahol a helyi plébánia tagjai már vártak minket. A horvátok vendégszeretetének hála, mindannyian, többi harmincezren családoknál kerültünk elszállásolásra. Petrovina egy 1500-2000 fős kisváros, Zágrábtól 10 km-re, délre. A délelőtti programok a település plébániáján zajlottak. Reggelente közös imádsággal kezdtük a napot, majd a találkozó alkalmából kiadott „Taizé-i levél" egy-egy részletéről tartottunk kiscsoportos beszélgetést (több-kevesebb sikerrel, angol nyelven). Ezután busszal mentünk Zágrábba, a vásárközpontba, ahol az ebédosztás után közös imádság következett. Délutánonként a résztvevők 15-20 workshop közül választhattak. Ezek között különböző témájú előadások, kiállítások vagy beszélgetések voltak, de az érdeklődők hallgathattak egyházi kórust, de akár horvát néptánc-oktatásra is mehettek. Mi a zágrábi városnézést választottuk, melynek során magyar nyelvű idegenvezetés hiányában - Tóni atya útikönyve kalauzolt el minket Zágráb gyönyörű óvárosában. A programok és a vacsora után az esti ima következett, melyeken különböző egyházak elöljárói és a horvát kormány képviselői is részt vettek. Ilyenkor hallhattuk a Taizé-i testvérek elmélkedéseit, A népművészet tisztító ereje Szentgyörgymezőn egész estét betöltő eredeti, autentikus népzenében fürödhettek meg azok, akik ellátogattak az Olvasókör patinás, sok kulturális eseményt megélt épületébe. Polgár József, az Olvasókör vezetője nem kis dologra vállalkozott: egy nappal a „hivatalos" szilveszter előtt munkatársaival táncházas szilvesztert rendezett aprók táncával, felvidéki és Nógrád megyei palóc, valamint erdélyi magyar táncok tanításával, és természetesen nagy népi mulatsággal. Öröm volt körülnézni a zsúfolásig megtelt táncteremben. Itt mindenki kedves volt, mosolygott, tréfálkozott. íme: a népművészet tisztító ereje. Holecz Istvánné, Margit néni például Rimócról érkezett, mely egy hagyományőrző falu a híres Hollókőtől öt kilométernyire. Táncolt és olyan énekeket adott elő, melyet édesanyjától tanult, meg annak idején a fonóházban hallott. Elmondta: 1970-ben dohánycsomózás közben egy helyi népdalkört alakítottak. Sokan megcsodálhattuk Margit néni díszes és méltóságteljes viseletét. Mint mondta, adventkor, valamint a húsvét előtti nagyhéten sötétebb színű ruhában jártak. A felvidéki táncházat a kéméndi Gyöngyösbokréta együttes tartotta a zselízi Pengő zenekar kíséretében. De nemcsak a táncról gondoskodtak a szervezők, hanem ételről, italról is. A szőgyémi Dékány József például jófajta felvidéki lepénnyel kínálgatta a táncban megfáradt és kiéhezett résztvevőket. A táncházas szilveszteren részt vett a Nap-Ut Alapítvány küldöttsége is. Éz az alapítvány hátrányos helyzetű gyermekekről gondoskodik, és most Kassai Kálmán vezetésével 15 gyermek 7 kísérőjével ropta a táncot a legalább ötven fős „gyülekezetben". Az Olvasókör „csatát nyert": a népművészet, a népzene tisztító erejével egy remek hangulatú estet szervezett és sikerült „megmozgatnia" az odalátogatókat. Dezső László valamint itt jelentették be, hogy a találkozó következő helyszíne Svájcban, Genfben lesz, ahol harminc éve az első találkozót is tartották. Szilveszterkor az esti mise után a plébánián közös virrasztást tartottunk a békéért, majd ezután következett a „népek ünnepe". A minket fogadó plébánián a magyarokon kívül albánok, franciák, lengyelek és olaszok voltak még, így az éjfélkor kezdődő ünnepségen ezek a nemzetek adtak egy rövid műsort. Mi, magyarok néptánccal és egy tréfás játékkal szórakoztattuk a közönséget, aminek óriási sikere volt. Másnap a fogadó családok láttak minket vendégül ebédre, majd a búcsúzkodás után Zágrábból indultunk haza. A találkozóra érkezők 600 busszal indultak el egyszerre, ezért a hazaút sem volt valami gyors, de a jó társaságnak hála, szinte pillanatok alatt elszállt a nyolcórás buszozás. Budapestről aztán hajnalban, fáradtan bár, de élményekkel gazdagodva tértünk haza Észtergomba.
