Esztergom és Vidéke, 2007

2007-01-20 / 3. szám

2007. január 13

. Esztergom és Vidéke 3 „Brémai" muzsikusok Egy embernek volt egyszer egy szamara. Hosszú évek óta hordta már szegény jószág a malomba a zsákokat, fogytán-fogyott az ereje, egyre kevesebb hasznát lehetett venni. „Minek abrakoljak tovább ilyen semmirevaló állatot?" - gondolta a gazdája, és elhatározta, hogy lebunkózza. A szamár azonban megneszelte, hogy valami készül ellene. Egy óvatlan pillanatban megszökött, és elindult Bréma felé. Úgy tervezte, majd ott beáll városi muzsikusnak. Amint ment, mendegélt, egyszer csak meglátott egy vadászkutyát. Ott hevert szegény az úton a porban, és lihegett, mintha halálra loholta volna magát. - Mi baj, Fogdmeg, miért lihegsz úgy? - kérdezte a szamár. - Hagyd el - nyögte búsan a kutya -, öreg vagyok, napról napra gyengülök, vadászni sem tudok már! A gazdám agyon akart ütni, alig tudtam egérutat nyerni. Az irhámat megmentettem ugyan, de ilyen vén fejjel ugyan mihez kezdjek, ugyan miből éljek? - Tudod mit? - mondta a szamár. - Én Brémába tartok, ott felcsapok városi muzsikusnak. Gyere velem, szegődjél be te is a zenekarba. Én majd a lantot pengetem, te meg dobolsz hozzá. A kutya elfogadta az ajánlatot, és most már kettesben mentek tovább. Egyszer csak szimatolni kezdett az öreg vadászeb: egy macska ült tőlük nem messze az út szélén, girhesen, búsan, akár a hét szűk esztendő. - Mit keseregsz, Bajszos? - érdeklődött a szamár. - Kinek van jó kedve, ha egyszer a nyakán a kötél? - felelte a macska. - Megvénültem, a fogaim kicsorbultak, jobb szeretek már a kályha mögött dorombolni, mint egereket hajkurászni. De az emberek hálátlanok: a gazdasszonyom vízbe akart fojtani, hogy ne kelljen tovább etetnie. Nagy nehezen eliszkoltam. Hanem aztán most légy okos, pajtás: mihez kezdjek, miből éljek? - Gyere velünk Brémába muzsikusnak! Te úgyis jól értesz az éjjeli zenéhez, hasznodat vehetjük a zenekarban. A macskának tetszett a tanács, és velük tartott. Útjuk éppen egy major mellett vitt el. Az udvar kerítésén egy kakas ült, és torkaszakadtából rikoltozott. - Hát téged mi lelt? - kérdezte a szamár. - Mit rikoltasz olyan irgalmatlanul? - Jujuj! - felelte a kakas. - Hiába jósoltam jó időt holnapra, a gazdasszonyom vendégeket hívott, és ráparancsolt a szakácsnőre, főzzön levest belőlem. Estére elvágják a nyakamat, hát amíg lehet, kiabálok, ahogy a torkomon kifér, úgyse sokáig tehetem már. - Inkább gyere velünk, Tarajos! - biztatta a szamár. - A halálnál jobb foglalkozást mindenütt lelsz magadnak. Brémába megyünk muzsikusnak. Neked jó hangod van, énekelni is tudsz, az lesz ám a hangverseny, amit mi adunk! A kakasnak nem kellett kétszer mondani a dolgot, és most már négyesben igyekeztek tovább. Csakhogy Bréma még messze volt, a nap pedig lemenőben. Estére éppen csak egy erdőig jutottak el. Elhatározták, hogy ott töltik az éjszakát. A szamár meg a kutya leheveredett egy fa alá, a macska meg a kakas pedig feltelepedett a fára. A macska meghúzta magát az egyik ág könyökében, a kakas azonban felröpült egészen a fa tetejére: onnét messzebbre látni, meg biztonságosabb is a magasban, legalábbis a kakasféléknek. Mielőtt elaludt volna, Tarajos koma szokása szerint körülkémlelt a vidéken. Ahogy így szemlélgette e környéket, egyszer csak világosságot látott nem messze tőlük. Nyomban leszólt a társainak: - Amarra valami kis fény csillog, ott háznak kell lennie. - Akkor szedjük a sátorfánkat, és menjünk oda, mert ez itt nem valami kényelmes szállás - mondta a szamár. - Ahol ház van, ott vacsorát is esznek, nekem pedig már elkelne egy-két csont, kivált, ha húsos - jelentette ki a kutya. - Én szívesebben tölteném az éjszakát a kemencepadkán, mint itt a fán tette hozzá a macska. Fölkerekedtek hát és elindultak arrafelé, ahonnét a világosság látszott. Először csak akkora volt, mint egy mécsvilág, aztán nőttön-nőtt, egyre jobban csillogott, s egyszerre csak ott álltak egy kivilágított betyártanya előtt. Négyük közül a szamár volt a legnagyobb. Odament az ablakhoz, és benézett. - Mit látsz, Szürke? - kérdezte a kakas. - Mit látok? Terített asztalt, rakva minden jóval, körülötte ülnek és falatoznak a betyárok - Terített asztal - sóhajtott a kakas. - Ez kellene nekünk! - Az ám! - mondta a szamár. Én is szívesen ülnék a helyükben. Kissé félrevonultak, és tanakodni kezdtek, hogyan foghatnának a dologhoz, hogyan ugraszthatnák ki a házból a betyárokat. Addig tanácskoztak, míg ki nem főzték a haditervet. A szamár feltette a két elülső lábát az ablakpárkányra, a kutya felugrott a szamár hátára, a macska felkúszott a kutya nyakába, végül a kakas felröppent a macska feje búbjára. Mikor mindegyikük a helyén volt, a szamár halkan jelt adott, s egyszeribe rákezdtek a muzsikára. A szamár ordított, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas kukorékolt. Azzal zsupsz! - beugrottak az ablakon át a szobába. A betyárok csak annyit láttak, hogy valami bezúdul az ablakon. Rettenetes ordítást, rivalgást, vonítást hallottak, s hozzá iszonyú üvegcsörömpölést. Rémülten ugrottak fel az asztaltól, azt hitték, a ház szakad rájuk, vagy kísértet ront közébük. Ijedten felordítottak, s hanyatt-homlok kimenekültek az erdőbe. A négy cimbora pedig letelepedett az elhagyott asztalhoz. Nekiláttak a maradéknak, s úgy tömték magukba az ételt, mintha legalább egy hónapja nem ettek volna. Mikor befejezték a lakomát, fekvőhelyet kerestek maguknak, kioltották a világot, és elpihentek, ki-ki szokása és kedve szerint. A szamár kiment az udvarra, és a szemétdombra heveredett. A kutya a küszöbre hasalt, a macska a tűzhelyen a langyos hamuba kuporodott. A kakas meg felült a kakasülőre. Fáradtak voltak a nagy úttól, hamarosan elaludtak. Valamikor éjfél táján a betyárok kimerészkedtek a sűrűből, és elkezdték figyelni a házat. Látták, hogy minden csendes, a lámpa sem ég már. Azért mégsem kellett volna hagynunk, hogy ilyen kurtán-furcsán kiebrudaljanak minket - mondta a bandavezér. Elküldte az egyik betyárt, kémlelje ki alaposan a házat. A betyár nagy óvatosan odalopakodott az ajtóhoz, fülelt egy ideig, de semmi neszt nem hallott, nyugalom, békesség volt odabent. Erre bemerészkedett a konyhába, és mert ott sem észlelt semmi gyanúsat, világosságot akart gyújtani. A betyár a macska szemére azt hitte, hogy igazi parázs, amihez odanyomott egy szál gyújtóst, hogy tüzet fogjon. De a macska nem vette tréfára a dolgot: fújt egy nagyot, nekiugrott a betyár képének, és össze-vissza karmolta. A marcona rabló rettenetesen megijedt. Ki akart szaladni a hátsó ajtón, a küszöbön azonban belebotlott a kutyába. A vén eb fölugrott, mordult egyet, és beleharapott a hívatlan vendég lábába. A lármára fölriadt a kakas is, és harciasan lekiabált a kerítésről: - Kukurikú! A betyár szedte a lábát, ahogy bírta, lélekszakadva rohant vissza a sűrűbe, és lihegve, halálra váltan jelentette a bandavezérnek: - A házban egy borzalmas boszorkány ül, rám fújt, és összekarmolta az arcomat. Az ajtónál egy ember áll, kés van a kezében, azzal a lábamba szúrt. Az udvaron egy fekete szörnyeteg hever, majd agyonvert a bunkójával. Fönt a kerítésen pedig egy vitéz virraszt, és azt kiáltozta: „Hol az a gazember?" Örülök, hogy nem hagytam ott a fogamat! Attól fogva a betyárok a háznak még a tájékára se merészkedtek többé. Elköltöztek a környékről is. A brémai muzsikusok meg végleg a birtokukba vették, és még ma is ott laknak, ha azóta meg nem haltak. * A mesék mindig a valóság és a képzelet határmezsgyéjén születnek, és mint ilyenek, mindig elgondolkodtatóak. Persze, eszük ágában sincs a tisztalelkű, öreg „muzsikusoknak" birtokukba venni „a zsiványok tanyáját", hisz a valóságban egymaguk már úgysem győznék az aljas világ romjain felépíteni az igazat. Ám minden korban szükség van az erkölcsileg megbecsült „vénekre", akik utat mutatnak a döntések idején, mert az egykori fiatalok „mutatványa" nem káprázat csupán, hanem a valóság tükre. Ki akar újabb zsiványokkal, véget nem érő küzdelmet? így hát, marad a bölcs belátás. Most akár boruljon a népi mondás: az okos enged, de a szamár... Nemcsak hogy nem szenved, de látja, tudja: nekünk fiatalabbaknak éppúgy „kutya" kötelességünk hirdetni a „macskajaj "-t, mert a kakas nem csak a hajnalra, de az égbe kiáltó igazságtalanságokra is kiált. Villányi Zsolt A kamara a gyakorlati szakképzésért r (P.) A középfokú szakképzés elméleti és gyakorlati része az elmúlt másfél évtizedben gyökeres változáson ment át. Még a rendszerváltozás előtt az iskolákban csak elméleti órák voltak, majd minden gyakorlati képzés a nagyüzemi tanműhelyekre hárult. Négy-öt éven át teljes káosz uralkodott, az iskolai tanműhelyekben elmaradott gépekkel és szerszámokkal képezték az új generációt. 1994-ben a kamarai törvény helyére tette a gyakorlati képzést, azzal hogy állami együttműködéssel ezt a köztestületek irányítják. Ma elmondhatjuk, hogy uniós színvonalon zajlik a gyakorlati képzés, köszönhető ez a németországi tapasztalatoknak. A szakképzési pénzeszközöket a mindenkori társas és egyéni vállalkozók biztosítják azzal, hogy a foglalkoztatottak bérköltségének másfél százalékát kötelesek erre fordítani. A nagyobb vállalkozások (térségünkben a Richter Gedeon Rt., a Magyar Suzuki Rt., a Tyco Electronic Kft.) saját tanműhelyeket működtetnek, erre fordíthatják a szakképzési hozzájárulást, sőt ebből fedezhetik a nyári gyakorlatosokat is. Akiknek nincs tanműhelyük, nem képeznek tanulókat, azok ezt APEH-számlára kötelesek utalni. Ez a pénzintézetszerűen működő intézmény a Munkaerőpiaci Alapot, mely be- és kifizetésekkel is rendelkezik. A kamara megyei elnöksége legutóbbi ülésén is foglalkozott a szakképzéssel. Megállapították, hogy megyénkben a szakképzési hozzájárulások felhasználása jó úton jár. A vállalkozók pénzbeli juttatást adnak a tanulóknak, munkaruhát, védőeszközöket, ha kell kollégiumi költségeket fizetnek. Mindezt a képzőhelyek ellenőrzése folytán tapasztalták. Ugyan a korábbiakhoz képest csökkent a szakmunkás-tanulók száma, de így is évfolyamonként eléri az ezret. Ezért is fontos, hogy akár a képzőhelyek, vagy az érintettek és szüleik szaktanácsért forduljanak a kamarához, az esztergomi székházba (telefon: 523-100) vagy a megyeszékhelyre (Cserjési József és Pogrányi Béla referensek, telefonjuk 06-34/513-022). Már az is gyakorlat, hogy a szakképzési hozzájárulás elszámolásáról évenként konferenciát tartanak. Most ez 2007. január 24-én 10 órakor lesz a megyeszékhelyen a Fő tér 36. számú székházban. Érdemes ezen részt venni, hiszen zsebbevágó dologról van szó! Borbevásárló voltam 1947-ben Napjainkban országszerte borkombinátok (borgyárak) dolgozzák fel a hatalmas szőlőültetvényeken termelt szőlőt. A cupkázást, a darálást és a préselést gépek végzik, a mustot nagy rozsdamentes tartályokban erjesztik, pihentetik, majd palackozó gép segítségével töltik üvegekbe. A háború után csak néhány nagyobb pincegazdaság kezdte meg működését a hagyományos fahordós tárolással (Esztergomi Borászati Egylet, Pátria Rt. Budafok). Az alapanyagot (a bort) az ország különböző vidékein a borbevásárlók szerezték be és vasúton vagy gépkocsin szállították a pincészetekbe. 1946 őszén jöttem haza amerikai fogságból, és mint „nyugatost" még igazolás után sem alkalmaztak. 1947 januárjában egyik ismerősöm megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem az Esztergomi Borászati Egyletnél elhelyezkedni. Az ajánlaton nem sokat gondolkodtam, így hamarosan jelentkeztem, és mint borbevásárlót alkalmaztak. Először pincemunkási teendőket kellett végeznem, hogy megismerjem a hordók kezelését, a borfejtést, a szűrést, nem utolsó sorban a hordómosást, de a gólyanyak és a fejtőcsap, a kézi borpumpa kezelését is meg kellett tanulnom, valamint a kénezéshez használt vegyszereket. Közben elsajátítottam a bor ízleléssel való minősítését, a mintavétel fogásait és a szeszfok meghatározására szolgáló Malligand-készülék kezelését. A bor legfontosabb értékmérője ugyanis az alkoholtartalma, értékesítési árát legtöbbször e szerint határozzák meg. Az alkoholtartalmat a Malligand-készülékkel állapítják meg. Ez kis forralótartályból, hűtőből, derékszögben meghajlított hőmérőből és a hőmérő előtt mozgatható skálából áll. Működése a víz és az alkohol forráspontja közötti különbségen alapul. A víz forráspontja ugyan 100 fok, a tiszta alkoholé 78,4 fok. Az alkoholos folyadék forráspontja - amilyen a boré is - a kettő között van. Minél több alkohol van a borban, annál hamarabb kezd el forrni, mint a víz. Mérés előtt a készüléket be kell állítanunk a víz forráspontjára, mert az nem állandó, hanem a légnyomás szerint változik. Ez úgy történik, hogy a tartályba az alsó karikáig vizet töltünk, rácsavarjuk a tetőt a hőmérővel, helyére csavarjuk az üres hűtőt és meggyújtjuk a borszeszégőt. Amikor a hűtő csövén gőzfejlődés mutatkozik, a mozgatható skála 0-vonalát a higanyszál végére toljuk, és csavarral rögzítjük. Ekkor eloltjuk a lángot, megvárjuk amíg a higanyszál visszahúzódik, aztán lecsavarjuk a tetőt és a maradék vizet kiöntjük. Az így beállított készülékkel mérjük meg ezután a bor alkoholtartalmát. A mérendő borral a felső karikáig megtöltjük a tartályt. A készülék összecsavarása után a hűtőbe vizet töltünk és meggyújtjuk az égőt. A hőmérő higanyszála annál távolabb áll meg a 0-ponttól, minél több alkohol van a borban. Leolvasni csak akkor szabad, amikor a higanyszál 20-30 másodpercig egy helyben áll és a hűtő érintése testmeleg. Az alkohol mennyiségét Malligand-fokban közvetlenül leolvashatjuk a skáláról. Amikor már kellőképpen elsajátítottam a tennivalókat, vártam - miközben tovább dolgoztam a pincészetben -, hogy megkapjam a borbevásárlásra az első megbízatásomat. Bélay Iván