Esztergom és Vidéke, 2006

2006-04-13 / 15-16. szám

82 Esztergom és Vidéke 2006. március 30. (Pálos) Az Esztergomi Hittudományi Főiskola végzős hallgatói a közelmúltban Szentföldön jártak, hogy a Szentírás tudományában tanultakat a valóságban is megtapasztalják. A Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend Magyarországi Helytartóságának támogatásával egy hét alatt bejárták mindazokat a szent helyeket, melyeket az evangélisták megírtak. A csoportot Kiss-Rigó László püspök, főiskolai rektor vezette, tagjai voltak Csordás Eörs koadjutor perjel, a Pazmaneum rektora, Hóvári János nagykövet, Varjú Imre kanonok, a Mátyás templom plébánosa, Végh Róbert főegyházmegyei gondnok, továbbá Barabás Bence, Páli Balázs, Papp Gábor, Tóth József Miklós, Varga Zoltán diakónusok. Tel-Avivba érkeztek meg repülőgéppel, és onnan folytatták útjukat első állomáshelyükre, Názárethbe. Útközben megtekintették a cesareai romokat, ahol találkoztak a Délvidékről kivándorolt neves Dan Reisinger grafikus művésszel, aki kedvesen fogad minden magyar látogatót. Szálláshelyük Názárethben volt az első napokban a német bencés szerzetesek rendházában a Genezárethi- tó partján. Püspökünket fogadta Ramez Garaisy polgármester (jobb oldali fotónkon), aki örömmel nyugtázta azt a szándékot, hogy városuk és Esztergom testvérvárosi kapcsolatot teremtsen. Másnap az első útjuk a Nyolcboldogság emlékhelyéhez vezetett, ahol szentmisén vettek részt a kápolnában. Újabb bibliai hely, Kafarneum következett, majd a tengerparti városba, Akkóba utaztak. Itt a helyi katolikus középiskolát látogatták meg, 500 diákot András már jó ideje kijárt a piacra... talán mióta a mama lába fájni kezdett. De legtöbbször nem is vásárolni, hanem csak úgy körülnézni ment, különösen piaci napokon, amikor sok ember megfordul ott. Mert alkalomadtán ott olyanok is összefutnak, akik évek óta nem látták egymást, hiszen az élet sokszor olyan mint a forgószél, kit erre, kit arra sodor, akár a lehullott falevelet... Aztán a honvágy is megteszi a magáét, előbb-utóbb úgyis visszatereli azt, aki nem tud felejteni. Mert hát a magyar embernek a sok más nyavalyája mellett van még egy másik is: a honvágy... hazatérés az övéihez... Legalább is így voltak ezzel eleink, de így volt ezzel András is, akit ötven év után valahonnan a Viharsarokból hozta vissza a szíve. András mezőgazdásznak tanult, de mondták őt agronómusnak is a régi világban, mert akkortájt úgy nevezték az olyan embert, aki igazából se úr, se paraszt nem volt... Szerette a munkáját, sokáig egy nagy gazdaságot irányított az ország másik felén, ahová az egyetem után irányították. Feltalálta ő magát ott is, de úgy istenigazából soha nem érezte magát otthon. Ezért hát hétvégeken, vagy inkább a több napos ünnepek alkalmával, hacsak tehette hazaruccant,... néha tán azért is, hogy ne felejtse el a mama világhíres húslevesét... Mert az valóban híres volt, egyszer a hercegprímás is megkóstolta, és mégegyszer kért belőle, amikor ellátogatott a parókiára, ahol a mama szakácsnő volt... Asszonyt is itt választott, és vitte magával a Viharsarokba, ahol dolgozott, hogy ne legyen egyedül. Húszéves együttlét után azonban Erzsébet, vagyis ahogy ő hívta, Erzsók megbetegedett, és rövidesen meg js halt. Megint magára maradt... Új asszony megsem fordult a fejében. Egyetlen fiuk még az anyja életében megnősült, és a szomszéd faluba, a felesége házába költözött... „Mamlasz gyerek, majd megbánja ..., ha akkor nem gondolta meg, majd megtudhatja, hogy az anyósa bugyrából még előbújhat olyasvalami, amit egy életre megemleget. Hiszen lett volna helyük az én házamban is"... Rágta magát nem egyszer, de aztán csak elhessegette a gondolatait, mert magával sem tudott mit kezdeni... Hébe-hóba azért összejöttek, jeles ünnepek alkalmával vendégségbe is meghívták a fiatalok, de a magányát ez sem csillapította, egyre jobban úgy érezte, hogy a honvágy kikezdte a maradását. Győzködött ellene amíg tudott, mígnem egy szép napon, fogta magát és hazajött. Otthagyott csapot-papot, még a hegedűjét is, amit legjobban sajnált... De vissza már nem ment érte... A mama örömmel fogadta, mert egyedül maradt ő is. A második férje, vagyis az ő nevelő apja, Béres Ignác két éve meghalt, lányát valahová a világ végére vitte az ura, így hát neki újra helye lett az otthagyott családi házban. Abban az évben a tavasz is úgy érkezett, mint jobb években. Február végén elolvadt a hó, márciusban kivirágoztak a fáik, és a máskor oly sok keserűséget okozó tavaszi fagyok is elmaradtak... Egy ilyen szép, verőfényes tavaszi szombaton András gondolt egyet és kiment a piacra. S hogy ne kelljen a tömegben tolongania, felállt a járdára, ahol nem jártak annyian, és csak úgy magában nézelődött. Közben arra gondolt, hogy majdcsak arra vetődik valamelyik régi cimbora. Mert mióta hazajött többel is találkozott, éppen itt a piacon. Egyelőre azonban csak a közelében lévő kofák hangoskodtak, meg a nagy, fekete kalapos romák ügyeskedtek, hogy túladjanak portékájukon. Délre járt az idő, indult volna már haza, mikor egy ismerősnek látszó nő, kézikosarat ringatva a karján, a tömegben feltűnt neki. Megállt, jobban szemügyre vette. Gyanúját csalhatatlannak érezte, megfordult, és tisztes távolból követte... Restellte is magát, hogy mire vetemedett... Ebben a korban inkább valami elől, mint valaki után fut az ember - gondolta magában -, de nem adta fel, mert valami furcsa erő hajtotta; nem hagyta nyugodni. Már túl voltak a piac forgatagán is, megnyújtotta lépteit, hogy beérje az asszonyt, de az egy röpke pillanat alatt úgy eltűnt a szeme elől, mintha a föld nyelte volna el. Hiába kereste, hiába forgolódott a nagy sokadalomban, az asszonynak hült helye támadt. Csalódottan ért haza. A mama már a kapuban várta, hiszen reggel azzal innevelnek, plébános igazgatójuk egy olasz ferences szerzetes. Megismerkedésük eredménye, hogy tőlük egy csoport még az év első felében hazánkba látogat, és esztergomi látogatást is tesznek. Ismerkedtek a várossal, majd visszatértek a Genezárethi-tóhoz. Szentföldi útjuk következő állomása a Jordán völgyében a Holt-tengerhez vezetett. Ginnossár Kibbutzban megcsodálhatták a Jézus-korabeli hajót. Megtekintették a Kumrán-i romokat, fürödtek a Holt-tengerben, és utaztak tovább Jerikóba. Az este már Jeruzsálemben köszöntött rájuk, ahol második szálláshelyük az Osztrák-Magyar Monarchiában létesített zarándokház volt - ma Austrian Hospice-nek neveznek - a Via Dolorosa 37-ben. Jeruzsálemben szinte percre beosztott program várt a diakónusokra és kísérőikre. Kora reggel a Golgotán, a Szent Sír Székesegyházban szentmisét mutatott be Kiss-Rigó László püspök (címfotónkon), majd a templom bejárását követően útjuk az Olajfák hegyére vezetett. Csodálattal ismerkedtek a Mennybemenetel emlékhelyével, bejutottak a hegyen épült Páter Noster karmelita kolostorba. A délutánt kitöltötte a Sión hegyen, a Getsemáni kertben tett tanulmányút, megtekintették az emlékkápolnát, az Utolsó vacsora termét, Dávid király sírját. Másnap délelőtt Bethlehembe látogattak, a Szent Születés Székesegyházat a ferences szerzetesek mutatták be, majd ottani hívekkel és Jungbert Béla palesztin nagykövettel találkoztak. Egésznapos program volt a Templom hegy meglátogatása, a Keresztút a Via Dolorosán. Ellátodult útjára, hogy délre hazaér... Akkor még nem gondolta, hogy más is közbejöhet, mint egy kis beszélgetés... Szótlanul ültek az asztalhoz. A mama többször is lapos pillantásokat vetett rá, mert látta ő már akkor, mikor a kapuban bevárta, hogy valami nincs rendjén. Meg is kérdezné, ha merné, hogy mi bántja, de András nem szerette a faggatózást. Várni kell. Egyszer majd megnyílik. Tudja ő azt, ismeri a fajtáját, olyan a természete, mint az apjáé volt, konok, mint egy kálvinista, mondaná az öreg Túróczi, az apósa, ha még élne. Teltek a napok, de András bizony továbbra is csak hallgatott. Kelletlenül járt-kelt a házban, nem találta a helyét. A dolgát is csak úgy hevenyében végezte, mintha kényszerből tenné. Olvasott, vagy délutánonként, mikor érezni lehetett a nap melegét, kiment a kertbe, leült a nagy, még kopasz diófa alá, és csak úgy nézett valahová a semmibe, mintha valakit visszavárna. Szerette ezt a csendes, nyugodt helyet, talán, mert valamikor a Túróczi nagyapa kedvelt pihenője volt. Öreg korában a világtól menekülve ő szokott így rezzenéstelenül a semmibe nézni... András a konokságon felül ezt a tulajdonságát talán tőle örökölte. Húsvét hetében jártaik. András a ipamával indult a Feltámadásra... Úgy, mint máskor is, ha haza tudott jönni. Amíg Béres Ignác élt, hármasban mentek. Mára csak ketten maradtak. A mama belekarolt Andrásba. Nehezen járt, tavasszal máskor is fájtak a lábai. S mire megérkeztek a templomba már zúgott az orgona. Mama elővette a csatos imakönyvét, és az ő vékony, öreg hangjával együtt énekelt a tömeggel... András ahogy szétnézett a tömegen, tekintete megakadt valakin. Két sorral előbb ült, mint ők. Oldalról jól látszott az arca. Esküdni mert volna, hogy őt látta a piacon is. Profilja, haja, de még a fej tartása is arról árulkodik, hogy nem lehet más, csak Anna. Húsz valahány éve látta utoljára... A piacon talán csak ráérzett, hogy Annát látja, mert ha az ember a lelkével néz, akkor az igazat látja... Felzúgott az orgona, beléreszkettek gattak Yad Vashembe, ahol koszorúztak is a holokauszt emlékhelyen. Innen Ein Kerembe vezetett az útjuk, ahol felkeresték Keresztelő Szent János barlangját (lenti foa templom falai. Anna felkapta a fejét, és egy félfordulattal az arcát mutatta. Csak egy kéznyújtásnyira volt. András ha tehetné el is érné, de nem teheti... húsz éve sem tehette, mert ketten is az útját állták... Igen a doktor úr. Most is ott ül az oldalán. Jó megjelenésű, szépszál ember vplt, s vagy tíz évvel idősebb, mint ő. Állatorvos. Arra jártában nem egyszer látta, mikor becsöngetett Annáék kapuján... Állítólag sakkozni járt a tiszteletes úrhoz, Anna édesapjához.. El is hitte ő azt, de az ördög nem hagyta nyugton. Félt, hogy elveszi tőle Annát. S hogy szerelmes volt belé senki sem tudta, sokáig még Anna se, pedig észrevehette volna, mert olyan ábrándos tekintettel, mint ő, akkor még senki sem nézett rá. Az érettségi banketten aztán hogyan, hogyan se, akarva, vagy akaratlanul, egymás szemébe néztek, és valami olyat láttak meg benne, amit csak az igazak látnak... ... Akkor is húsvét volt. András öntözni ment Annához. Reszketett a lelke az izgalomtól.Az előszoba, ahová először belépett üres volt. Többszöri félénk köszönésre előkerült Ida asszony, Anna édesanyja. Elegáns volt, más, mint a környébeli asszonyok. Emelt fővel, kérdően, nézett a fiúra, mintha nem tudná, hogy mi járatban jött. Pedig gondolhatta volna, hiszen a rossznyelvek már régen a fülébe súgták, hogy az alvégről egy fiú kísérgeti a lányát... András közben tekintetével Annát kereste. S mikor elmondta, hogy szeretné meglocsolni, az asszony arcára valami furcsa, nem éppen vedégmarasztaló fintor ült. Kelletlenül szétnézett maga körül, mintha Anna a közelében lenne. Perszer, hogy nem volt ott, hiszen látták mind a ketten. Ekkor gunyorosan a vállát vonogatta, mint akinek fogalma sincs a hollétéről... De eközben csoda történt, mert, mintha az égből szállt volna alá angyali szárnyakon, megjelent Anna. Hogy honnan került oda nem tudni, csak ottermett. Pironkodva, de boldog szűzies ártatlansággal az arcán, odalibbent a fiú elé. Szép volt, sugárzó tekintete elárulta, hogy ő is készült erre a napra. Összenéztek, tónkon előtérben a nagykövet és felesége). Látogatást tettek a templomban, majd innen zarándokútjuk végén Emmauszba utaztak, ahol szentmisével zárult a szentföldi tanulmányútjuk. András boldogan szórta rá a kölnijét, amit a mama vett neki a városban, hogy ezzel locsolja meg a kedvesét... Mert a mama már félfüllel hallott róla, hogy fia egy kislányt kísérget délutánonként a boltba menet, vagy onnan jövet. De titkáról nem beszélt se a fiának, se senki másnak... Anna boldogan beszaladt a szobába, és egy csodálatps hímes tojást tartott a kezében. Éppen nyújtotta át, mikor Ida asszony közbelépett: - Nono, lányom ezt a tojást nem ennek a fiúnak festetted, még ha úgy gondoltad is. Hozz neki egy másikat. Egy pirosat a kiskosárból, amit a nagyi festett az öntözőknek. Anna elsápadt, megszégyenülve lesütötte szemét, és berohant a szobába. A függönyön át látni, lehetett, ahogy ráborul az asztalra.Úgy zokogott, hogy még a teste is beléreszketett. Szerette volna megvigasztalni, odamenni hozzá, de nem tehette: Ida asszony karbatett kézzel az ajtóban állt ... S ő megsemmisülve fordult ki az ajtón. S talán kettőt sem lépett, ott állt előtte a doktor. Fess volt, hozzá képest igazi úriemberi megjelenéssel; sugárzott belőle az önbizalom... Nem volt mit tenni, felmérte az esélyét még akkor is, ha Anna miatta sírdogál odabent az asztalra borulva. ... Tömjénfüst áradt a levegőben. Anna halkan - kopogós cipője hallatszott a kövezeten, ahogy az oltártól jövet sietett vissza a helyére. A pad szélénél megtorpant, és felnézett. Tekintete szelíd volt és átszellemült, mintha egy titkos, magával hozott üzenetet sugallt volna... András magadóan lehajtotta fejét, látomásában egy tátongó barlang jelent meg: a saját, húszéves halotti sírkamrája, amely elől éppen most gördült el a hatalmas sziklatömb. A sötétséget fény váltotta fel... Az ő lelkében is megtörtént a Feltámadás. Otthon a mama megszelte a kalácsot. Ültek a terített asztalnál. Egyhangúan ketyegett az öreg falióra, és a hosszú hallgatás után mama megszólalt: - Örülök, fiam, hogy megbékéltél. András egy futó pillantást vetett az öregasszonyra. Ügy tett, mintha nem is hallotta volna. Szirmai Károly FELTÁMADÁS