Esztergom és Vidéke, 2006

2006-10-19 / 42-43. szám

206 Esztergom és Vidéke 2006. s

ze

ptember 14. Októb

eri levél, kelt Es

ztergo

mban, 35 éve Az itt közölt levelet Mucsi András művészettörténész nemrégiben találta meg a címzett, Martsa Alajos hagyatékában, aki 1951-től 1972-ig városi könyvtárunk vezetője volt, egyetlen rövid megszakítással. 1955-56-ban ugyanis a Hadtörténeti Múzeumban vállalt állást, Budapesten. Esztergomi tanár-barátja, Dévényi Iván ide címezte levélben beszámolóját, amelyben összefoglalja friss értesüléseit a 35 év előtti októbervég helyi eseményekről. A levelet - néhány nevet csak kezdőbetűkkel jelezve - Dévényi Ivánné szíves hozzátárulásával adjuk közre. (N.T.) Kedves Lajos, - megírom ezt a levelet és feladom, bár ha nem tudom, mikor indul meg a vasúti és postai összeköttetés Pest és Esztergom között. De remélem, nemsokára megkapod soraimat. Az átalakulás itt is lezajlott. Megalakultak az új szervek, erről néhány röpcédulát mellékelek. Dr. Bády István lett az új nemzeti bizottság vezetője. Egyelőre még sztrájk van, mert a Nagy Imre-féle „kabinet" összetételével nincs megelégedve a város, úgy látszik, sokallják a 3 kommunista államminisztert! Nagy Imre, Losonczy Géza, Kádár. Ugyanakkor a többi pártok delegátusaival (Erdei, stb.) sem igen lehetünk megelégedve. Tehát amíg a választásokat nem írják ki és egyéb garanciákat nem kap a lakosság, hogy az egypárt-rendszer nemcsak papírforma szerint, hanem valóban megszűnik, sztrájk van egész Dunántúlon, Miskolc vidékén, és a Duna-Tisza-köze déli részén (Baja vidéke!). Múlt pénteken, október 26-án sajnos szomorú események történtek a városban, sok halálos áldozattal. A felkelő tömeg elfoglalta a városházát, megverte S-t, keresték Sz-et és Sz-nét, hogy őket is megverjék, és utána kiszabadították a politikai foglyokat. Ezután a fegyvertelen, de hatalmas tömeg a Sötétkapu felé indult, hogy fegyvert kérjen a magyar katonaságtól. A honvédség politikai tisztjei ágyúval, tankból és gépfegyverekkel lövettek a lakosságra, kb. 20 halott, és nagyon sok sebesült. Meghalt Juhász Anna tanítványom, Homor Ottilia, Anci tanítványa, 9 sportárugyári ifjúmunkás és ifjú-munkásleány, és még mások is. Délutánra a feldühödött tömeg valahonnan fegyvereket szerzett, és megtámadta a katonaságot. Kivonultak a tankok, és összelőtték a Fürdőszállót ágyúval, ahová bevették magukat a fegyveres felkelők. Azután összelőtték a városházát is, és a Szentháromság-szobrot. (A Városházán ugyancsak fegyveres forradalmárok voltak.) Evvel a pénteki harccal szerencsére a vérontás végetért. A következő napokban azután a katonaság is teljesen átállt, és közösen a fegyveres civilek, rendőrök és katonák tartják fenn a rendet. Víz, villany, kenyér, zsír, hús van, az espresso nyitva, tanítás nincs. A harangok szólnak minden templomban, egy-két nap múlva várják Mindszentyt. Szolárék jól vannak, gyakran összejövünk. Svarcz Pali elutazott valahová, teljesen feleslegesen, mert S. és Sz-ék kivételével senkire sem dühös a nép. Horváth Klára a helyén van, Márton Pista is, Szedmernek sincs kutyabaja, a vörös Pálmainak se, Lányi ügyésznek se. M. L.-ék is begyulladtak, ki se mozdulnak otthonról. Viszont Halász Margit nagyon aktív, részt vett a szovjet-ellenes tüntetésekben, vért adott a sebesülteknek, stb. Bébi is megvan, Kopányi Imre nemzeti tanácsnok lett, Borbély Gyurit is látom. Az óvatos polgárok és értelmiségiek félnek, hogy visszajönnek Gerőék, Rákosiék, és visszautasították a nemzeti tanácsnokságot. így D. főmérnök, M. Gy.-ka és mások is. Sajnos, újság itt nincs. Időnként repülőgépről szoktak Szabad Népet szórni, de már néhány napja abbahagyták. Rádióm nincs, vagy a pressóban, vagy a házigazdámnál hallgatom. Még egy kedves apróság: Paczal lázas forradalmár és agitátor. Festői rongyokban, szakállasan járja a várost, gyújtogat, mint egy őrjöngő dervis. Lajosom, - remélem jól vagy és Pistáék is. Amint megindul a vasút-járat, gyere haza, vagy ha nem tudsz egyelőre jönni, írd meg, hogy mit küldjek el Neked. Sokat várok szellemi és művészeti téren ettől az átalakulástól. Remélhetőleg ugyanolyan pezsgő, mozgalmas irodalmi, képzőművészeti erjedés fog megindulni, mint amilyen 1945-től 1947-ig, 1948-ig volt. Képzelem, hogy absztrakt és szürrealista barátaink mennyire örülnek ennek a nagy változásnak. Itt jegyzem meg, hogy Peyer Károly szegény nem élhette meg ezt a nagy fordulatot, mert éppen a felkelés kezdetekor New Yorkban 76 éves korában meghalt. Kedves Lajosom, - a viszontlátásig nagyon sok szeretettel ölellek: Iván okt. 31. szerda /EVID, 1991. okt. 15., 39. szám/ (Folytatás a 4. oldalról) Szokolik Sándor jelenleg Ausztráliában él, nyugdíjas, olajipari szakember. 1956 júniusában érettségizett Esztergomban, a Szent István Gimnáziumban. Akkor kesztölci lakos volt. Idén, a nyár folyamán, ötvenéves érettségi találkozóra érkezett Kesztölcre. Ekkor beszélgettem vele 1956-ról. Elmondta, október 23-a Budapesten érte. A Dohány utcában lakott albérletben Levicsek Károllyal, egy másik kesztölci fiatalemberrel, akivel egy osztályba járt, egyszerre is érettségiztek. A felvonulókhoz csatlakoztak, jelszavak, rigmusok kiabálásával, sarló-kalapácsos zászlók kivágásával az Országházhoz értek. Itt is folytatódott a követelések kiabálása: „Oltsák el a csillagot!", „Hová lett a magyar urán?", „Halljuk Nagy Imrét!", „Aki magyar, velünk tart!", „Oroszok, haza!". A magyar rádió 20 órától a Jugoszláviából hazatért Gerő Ernő beszédét közvetítette, ezt a lakások ablakaiba kitett rádiókon keresztül hallgatta a tömeg. A beszéd tovább fokozta a diktatúra elleni gyűlöletet, hozzájárult a fegyveres harc fellángolásához. Eddigre a hírek eljutottak az utcán, tereken lévő tömegekhez: „Lőnek a rádiónál!" Otthagyta Levicsek Károllyal az Országház előtti teret, irány a rádió! Itt valóban lőttek a rádió épületéből, és viszont, abba az irányba. Saját szemével látott sebesült katonát, segített is rajta, fedezékbe vitték többed magával. A tömeg hullámzott, menekülés a Múzeumkertbe, kapuk alá, majd vissza. Hajnali két óra körül hagyták el a rádió környékét, elfáradtak. Visszamentek a Dohány utcai albérletbe. Másnap a Rákóczi úti eseményekben vettek részt, majd hazaindultak Kesztölcre - gyalog, stoppal, október 26-án este értek haza. Nemzetőr lett. Részt vett a fegyverszerzési akcióban. Teherautókkal jöttek Esztergom-táborba, itt sikertelenül jártak, a Dobogókői úti laktanyában viszont már sikerrel. A Tanácsházán volt a bázisuk. A szülők közbeléptek, a puskát leadta, de a pisztolyt eldugta. A család búvóhelyet keresett neki, de ő nem akart bujkálni. November 10-én Kiss Sándor és Levicsek Károly társaságában gyalog elindult nyugatnak. A kis csapat négy nap után már tizenháromra nőtt, köztük nők, gyerekek. Szinte csak gyalogmentek. Étkezés, szállás segítséggel, a települések külső területein. A határt is segítséggel, irányítással érték el. Az irányítók a határőrök voltak, erdőn, ösvényen, kanális hídján vezették át Ausztriába. Ez november 15-én éjfélkor történt. A határőröknek a maguknál lévő forintjaikkal „fizettek". Ezek után elváltak útjaik. Szokolik Sándor a tiroli táborba került, Levicsek Károly a bécsibe, majd Svédországba települt. Szokolik Sándor viszontagságos körülmények között Ausztráliában kötött ki. De ez már egy másik történet. Először 1976-ban látogatott Magyarországra, a 20. érettségi találkozóra. Nagy Tibor Esztergom, 1956. október 25. Az autóbusz Az 1956-os sortüzek ügyészségi vizsgálata és vádemeléseinek - érzelmi és politikai felhangokat sem nélkülöző - visszhangja kapcsán Esztergom esetében az újságolvasó számára annyi derült ki, hogy a Budapesti Főügyészség az esztergomi eset ügyében nem kezdeményezett bírósági eljárást. Tényként kell megállapítanunk, hogy a „Sötétkapu" 1956. október 26-i eseménytörténetéről többet és pontosabbat nem olvashattunk, mint amit dr. Bády István írt meg „A Bazilika árnyékában" című 1989-ben megjelent könyvében. Amikor most, az 1958-ban és 1959-ben a Gere György ellen „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban való tevékeny részvétel bűntette" miatti perek kapcsán felelevenítjük az autóbusz útját a Sötétkapuig, dr. Bády Istvánra is tisztelettel emlékezünk, akit az 1956-os esztergomi események megörökítésékor mindig csak a szigorúan vett történelmi igazság befolyásolt, nem pedig az egyébként akár indokolható indulatok. 1957. december 19-én az Esztergomi Megyei Bíróság nyilvános tárgyalásán ismertették a vádiratot, amelyben a Komárom Megyei Ügyészség azzal vádolta Gere Györgyöt, hogy október 26-án 13 óra körül a Mártírok útján egy magyar harckocsi oldalán lévő ládából kiemelt egy 60 centi hosszú gömbvasat, s evvel „a Széchenyi térre ment át. A Széchenyi térre ekkor érkezett meg az egyik, úgynevezett távolsági autóbusz. Mikor az autóbusz utasai le akartak szállni, többen követelték, így Gere György is, hogy az autóbusz menjen az úgynevezett Sötétkapu alá (itt volt a hadosztályparancsnokság), mert ki kell szabadítani a diákokat. Különböző huligán elemek, melyeknek egy része ittas állapotban volt, valamint Gere György beszállott az autóbuszba és a sofőrt kényszerítették arra, hogy az autóbuszt a Sötétkapu elé vezesse. Gere György a vasrudat magával vitte az autóbuszba is. Gere György és ez ideig ismeretlen társainak fellépése következtében az autóbusz utasainak nagy része nem is tudott leszállni, így az autóbusz mintegy 60 személlyel elindult a Sötétkapu felé. A Balassi Bálint téren az autóbusz vezetője megállott és kérte az autóbuszban lévőket, hogy szálljanak ki, mert nem akarja az autóbuszt a Sötétkapu alá vezetni. Gere György erőszakkal visszatartotta a kiszállni akarókat és kényszerítette a sofőrt, hogy tovább vezesse az autóbuszt. Az autóbusz így elindult a Sötétkapu felé. Ekkor a Sötétkapu védelmére kirendelt harckocsiból tüzet nyitottak az autóbuszra, melynek következtében több személy meghalt és sokan megsebesültek. " Gere György bűnösségét nem ismerte el, az ügyészi kihallgatás során a rendőrségi nyomozás során ellene alkalmazott fizikai erőszakra panaszkodott. A bírósági tárgyaláson elmondta, hogy a buszt nem ő állította meg, „a nép kezdett felszállni, a tömeg engem is felsodort. Én az autóbusz ajtójánál álltam, utánam már csak 2-3-an szálltak fel. Az autóbusz elindult a Sötétkapu felé. Olyan hangok hallatszottak, hogy a hadosztály épületében diákok vannak lefogva, azokat kell kiszabadítani. (...) Arról nem tudok, hogy a sofőrnek valaki adott-e utasítást arra vonatkozóan, hogy a Sötétkapu alá hajtson. Azt nem tudtam megfigyelni, hogy a sofőr mellett ki állt. A sofőrt nem ismertem. Amíg a Sötétkapuig nem értünk, nagy lárma volt a kocsiban, értelmes szót nem lehetett belőle kivenni. A busz átment a Sötétkapun, közvetlen amikor átment a kapun, könnyű fegyverekből kapott tüzet. Erre, aki tudott, lefeküdt, ezután kezdtek kiugrálni a buszból". Az ügyész kérdésére a Széchenyi téri hangulatról úgy emlékezett meg: „A tömeg hangulata nagyon forró volt. Azt kiabálták, hogy aki magyar, az velünk tart." A védő kérdésére elmondta, hogy a busz tömve volt. A vasrudat - s ezt tanúk is bizonyították nem használta, a buszban a lövés után eldobta. A tanúk között kihallgatták a busz sofőrjét is, aki a korábbi kihallgatásaihoz hasonlóan nyilatkozott: „Vádlott nem azonos azzal, aki engem a buszon utasított.(...) A Viscosa gyárból jöttem vissza, Esztergomban a Széchenyi téren be akartam fordulni azzal, hogy az utasokat lerakom és elmegyek a garázsba. A sarkon azonban meg kellett állni, mert tömeg állt elém, kinyitottam az ajtót, leszálltak és 8-10 személy felszállt rá. Elkezdték kiabálni, hogy egyenesen menjünk a Sötétkapuhoz, miközben engem szidalmaztak, mert nem akartam menni a Sötétkapuhoz. Én senkinél fegyvert nem láttam. Elindultunk a Sötétkapu felé, a Sötétkapu előtt meg akartam állni, azonban ismét erélyes hangok voltak, hogy csak menjek tovább, át a Sötétkapun. Én átmentem, közvetlen a másik oldalán megálltam, akkor láttam, hogy a hadosztály épületében nyílnak az ablakok, miközben hallottam a könnyű fegyverekből a lövéseket. Ekkor mindenki lefeküdt a buszban, majd nemsokára egy nagy robbanást hallottam, ekkor sérült meg a busz is, én ekkor kiugrottam a kocsiból és elszaladtam. " A buszon ülők közül kihallgatott tanúk egyértelműen bizonyították, hogy Gere György a lépcsőn állt, tehát nem kényszeríthette a sofőrt. Többen közülük a hátsó keréknél ültek, de abban mindenki egyetértett, hogy fegyvereket nem láttak. Volt olyan tanú, aki egy magas, testes férfit látott a sofőr mögött állni, s az kényszerítette a sofőrt a továbbhaladásra. Az 1958. január 2-ai tárgyaláson a bíróság Gere Györgyöt bűnösnek találta a vádban. Október 26-án a sötétkapui események után fegyvert láttak nála, s 1957. március 15-én, amikor lakására visszatérve katonákat látott, elmenekült Esztergomból, s kísérletet tett az ország elhagyására. Két év és két hónapi börtönre ítélték. Az ügyész az ítélet súlyosbításáért, a védő enyhítésért felebezett. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága új elsőfokú határozat hozatalára utasította az Esztergomi Megyei Bíróságot. A Megyei Bíróság által megállapított tényállást megalapozatlannak tartotta: „A megyei bíróság ítéletében az ellenforradalmi csoport által a hadosztály-parancsnoksághoz irányított autóbuszban történtekre nézve megállapított tényállás nem konkrét. Nem ad elfogadható képet arról, hogy az autóbuszban egészben véve mi történt. A felszállt csoportból egy személy, abból néhányan, vagy az egész felszállt csoport kényszerítette-e az autóbuszon lévőket, főleg a vezetőt erre a nyilvánvaló életveszéllyel járó útra

1? Mi tette a fellépést annyira fenyegetővé, hogy az sikeres volt?" A többoldalas indoklás kiemelte az ilyen ügyek bizonyítási hibalehetőségeit is, így azt, hogy: „Természetes, hogy az ilyen eseményeknél jelen volt személy az emlékezetében maradt élménytöredékeket igyekszik utólag rendezni, az eseményeket rekonstruálni és az élményeket visszamenőleg tényekre vonatkoztatni. Ez a tanú által utólag elvég• A Sötétkapu felé tartó busz zett következtetés azonban rendszerint fogyatékos és egyoldalú, az egyes tanúk élményanyagának a fogyatékosságát tükrözi. Ez a lélektani magyarázata annak, hogy az ilyen jellegű eseményeknél jelen volt, egyébként teljesen jóhiszemű tanúk a történtekről a legellentétesebb tényeket vallják." A korrekt kifogásokat viszont az új eljárásra vonatkozóan a súlyosabb büntetés kiszabásának igénye követte, sugallva azt, hogy a tanúk egybehangzó vallomása ellenére is bizonyíthatja a bíróság, jó munkával", hogy a vádlott kényszerítette a sofőrt a továbbhaladásra. 1958. július 17-én került sor az újabb nyilvános tárgyalásra, amelyen ismét bebizonyosodott, hogy nem Gere György volt az a férfi, aki a sofőr mögött állt, egyes tanúk szerint az egy - a tanúk szerint név szerint nem ismert - Kispipabeli pincér volt. A sofőr nem látta a mögötte állókat, mert nem volt a buszon visszapillantó tükör, s a vezetésre figyelt. „Bár nem fegyverrel kényszerítettek, de én féltettem az életemet és a helyzet is igen meleg volt akkor, és azért nem mertem ellenkezni a tömeggel." Az ítélet most három évi börtönbüntetés lett, bár az ítélet indoklásában a bíróság megállapította, hogy a vádlott csak egyike volt azoknak, akik a buszon kiabáltak. Bűnös: „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban tevékeny részvéttel elkövetett bűntettben és tiltott határátlépés bűntettének kísérletében." A Legfelsőbb Bíróság az ítéletet 2 évre mérsékelte, mivel: az ellenforradalmi személyek - a vádlott közreműködése nélkül - az autóbuszt már reggel igénybe vették, a vádlott pedig csupán az utolsó ellenforradalmi cselekménybe kapcsolódott bele. A vádlottnak tehát nem volt szerepe abban, hogy az autóbuszt a menetrendszerű közlekedésből kikapcsolták és az ellenforradalom szolgálatába állították." A bírósági tárgyalások anyagából a késői olvasó számára kiderül, hogy a Sötétkapuhoz irányított buszon lévők egy része véletlenül került a géppisztolyok, gépfegyverek és a tankágyú tüzébe, mert a buszon utazott. Mások a forradalmi ifjúság követeléseit akarták megismertetni a katonákkal, illetve a rémhír szerint a hadosztály-parancsnokságon lefogott diákokat akarták kiszabadítani. Fegyveresek nem voltak a buszon. Az első lövéseket nem a tankágyú adta le, hanem a hadosztály-parancsnokság épületéből tüzeltek. A bíróság nem volt kíváncsi azokra, akik lőttek, az ügyet le akarta zárni. Gere György végül az összevont két év egy hónapos büntetését kitöltötte. A Komárom-Esztergom Megyei Bíróság 1992-ben megállapította, hogy elítélését az 1989. évi XXXVI. törvény értelmében semmisnek kell tekinteni. O. A. /EVID, 1994. okt. 27., 43. szám/